Az ostoba egér és a köcsög macska visszatér – Spar Maraton 2013

Az én labirintusjátékom közepén egy macska vigyorgott
Az én labirintusjátékom közepén egy macska vigyorgott

Amikor gyerek voltam, a nagymuteromtól kaptam egy apró, műanyag szelencét, melynek aljáról szürke színű, ravasz tekintetű macska kacsintott a világba. A polikarbon fedlap alatt műanyag falú útvesztő vezetett ide-oda. A feladat az volt, hogy öt apró fémgolyót kellett eljuttatni a szelence középpontjában vigyorgó macskafej tátongó lyukaiba: a szemekbe, orrnyílásokba, és a szájába. Eközben a golyók minduntalan összeütköztek egymással, vagy elakadtak az útvesztő zsákutcáiban. A legdurvább, sikoltozós bútorszétverős állapot pedig akkor következett be nálam, amikor a – már lyukba pöccintett – golyók közül valamelyik kiugrott a helyéből és kezdhettem elölről a türelemjátékot. Ilyenkor hálából nagymutterom nevét sziszegve, a macskát pedig “leköcsögözve”, földre söpörtem a környezetemben található valamennyi apró tárgyat vagy szanaszét rugdostam az íróasztalomat.

2Most ügyesen átvezetem magam az állatvilágba, és a viselkedés-kutatásba. Tehát, tehát. Az egér igen ostoba állat, de még Ő is agyfaszt kap, ha labirintus-kísérlet közben érzi a sajtszagot, ám minduntalan zsákutcába ütközik. Próbál eljutni a kajához, mint én a köcsög macska lyukaihoz, de mandiner, majd mandiner, és mandiner. Most pedig átvezetem az agyfaszt kapott egeret, és gyerekkori önmagamat a Spar Budapest Maratonhoz, ezután leírom, saját hivatalos „hogyéreztemmagamafutásközbenemet”. Komoly leszek és igazságos, mint mindig. Viszont a szokásosnál is rövidebb.

Az etyeki csapat egy része látható a képen.
Az etyeki csapat egy része látható a képen.

Ha azt mondom, hogy sok energiát fektettem az idei maratoni futásokba, akkor a realitás talaján állok. Ha azt is hozzáteszem, hogy néhány futásom közben néha belealudtam a tájba, mert jobban untam, mint a nemzeti híradót, akkor igazat beszélek. Egyszer-egyszer futottam olyan harminc-harmincötöseket, amikor másfél kilométerenként fordultam A és B pont között, vagy nyolc kört írtam le a Margitszigeten. Néha a katatónia és az agyhalál között lebegtem, de a kívülálló szemszögéből feltétlenül elmebetegnek tűnhettem. Faltól falig, A-tól B-ig futottam, majd mandiner, meg mandiner és mandiner. Mint azok az istenverte fémgolyók a köcsög macska ravasz ábrázatán. Az ilyesfajta „ridegtartásos” futások után felüdülésnek számítottak a maratonok. De még mennyire. Viszont a Spar Maraton alatt feléledt bennem az a kellemetlen érzés, ami gyerekkori önmagamat kerítette hatalmába, amikor a golyók folyamatosan elakadtak az útvesztő zsákutcáiban, és én szidtam a világot, a pápát, az anyámat, de főleg a nagymuteromat. Előbukkant belőlem az agyfaszt kapott egér képe is.

Talán az volt a legnagyobb probléma, hogy nem néztem át tüzetesen a Spar Budapest Maraton megváltoztatott útvonalát. Már a tavalyin is a negyvenkettőből harminc kilométert a rakparton tingli-tangliztunk, és maximum egy dokkmunkásnak lehetett ettől orgazmus-élménye, de az idei minden képzeletet felülmúlt. Ráadásul nemcsak 5000 maratoni futó rótta az utakat, hanem az összes stafétás is ugyanezen az útvonalon csatlakozott be.

A tömeg harmada maratonra készült. :)
A tömeg harmada maratonra készült. 🙂

A kettes zónából indultam. Tömeg. Mint rothadó heringek a pangó óceánvízben. Regisztrációkor azért jelöltem be ezt a zónát, mert azt hittem, hogy innen olyanok indulnak majd, akik 3 óra 30 percen belül szeretnének végezni. Amikor körbenéztem, rá kellett döbbennem, hogy ez nem így van. Olyanok is álltak itt, ráadásul jelentős többségben, akik a „négyes-váltó” első futói voltak. Terhes anyuka !!!!, tízéves gyerek, szélesvásznú öregember, „sohanemfutottammégötkilométernéltöbbet” szerencsevadászok. Olyanok, akikkel azért sem szabad összeütközni, mert a sebességkülönbség halálos balesetet okozna. Mint tavaszi békák, akiknek még ebihal farkuk van, és némán, nyálkásan, de mindenképpen lassan csúsztak előre a távoli célpontjuk felé. Le a kalappal előttük – félre ne értsétek! Futnak, és ez jó. De mit kerestek a kettes zónában? Na, mindegy. Az első kilométereken olyanok voltunk, mint a macskás szelence középpontja felé terelgetett golyók. Kerülgettem őket jobbról, balról, a virágágyásokon keresztül, a járdaszegélyeken egyensúlyozva. Ez azonban a kisebb problémát jelentette számomra. Ugyanis – mint említettem – nem néztem át a megváltoztatott útvonalat. Az első meglepetést a harmadik kilométeren felállított fordító jelentette. Hipermegasatufék! Ráadásul akkora tömeg fordult félsávon, mint egy évszakos vándorlását megkezdő gnúcsorda. Egymás hegyén-hátán tapostunk, majd ugyanazt a szakasz várt bennünket, csak szembeforgalomban. Ezt követően az ötödik, tizedik, tizennegyedik, tizennyolcadik, huszonharmadik, huszonkilencedik, harmincegyedik, negyvenegyedik, és negyvenegy és feledik kilométernél várt egy hasonló „fordító” feliratú tábla. Eleinte még mosolygást, majd háborgást, végül pedig agyfaszt váltott ki belőlem az útvonal. A negyvenegyedik kilométer utáni két fordító olyan szinten vetette vissza az egyébként is lassuló ütemet, hogy a végén már ahhoz sem volt kedvem, hogy átfussak a célvonalon. Ahhoz pedig végképp nem, hogy belemosolyogjak a két oldalról felállított kamerákba. Nagyjából annyira lett tele minden üreges szervem ezzel a versennyel, mint gyerekkori önmagamnak az útvesztőjátékkal.

A vége előtt hattal. Ja, és még két fordítóval
A vége előtt hattal. Ja, és még két
fordítóval

Slussz poén. Átfutottam a célkapun. Fáradt voltam, elégedetlen, és merev, mint Leonyid Brezsnyev csók után. Kaptam egy fasza érmet, és elindultam a befutócsomag irányába. A számban szaharai szárazság kopogott. Azonban újabb mandiner várt, egy kapu. Előtte fiatal csávókák ácsingóztak, karjukon háromszáz forintos csontszínű, műanyag lavórokkal. Igyekeztem kikerülni őket, de feltartóztattak. Mint kiderült, huszonhárom méterrel a negyvenkét kilométernyi lefutott – kiemelem LEFUTOTT – szakaszt követően elkérték a cipőbe fűzött chipet. Mint a bérletet a metróbejáratnál álló karszalagos ellenőrök. Aki futott már sok-sok kilométert egyben, az pontosan tudja, milyen érzés ilyenkor leguggolni, reszketeg kézzel cipőfűzőt bontani, majd visszafűzni és újra felegyenesedni. A halál maga. A vérkeringés niagarányit zuhan, csak felfelé, Jézus Krisztus és a Mi Urunk pedig megjelenik az aszfalton árnyék formájában. Aki eddig nem lett rosszul, az jó eséllyel pályázhatott az ambulanciás autóba való bejutásra.

A sűrején túl, a maratonnak háttal...
A sűrején túl, a maratonnak háttal…

Aki azt gondolja most, hogy ebben a maratonban nem voltak benne azok a szépségek és pikantériák, felemelő képek, amelyek a hosszú futásokat és részvevőiket jellemzik, azok tévednek. Dobosok, táncosok, zenészek, sztárocskák, régi motorosok, szurkoló csajok, mélydekoltázsos bombanők. Igen, ott voltak az út szélén. A mobilvécéből előbukkanó megkönnyebbült arcok, a budik és a behugyozás előtt álló aggódó emberek, igen ott voltak. Répapépet hányó futónő, besűrűsödött nyálával magát leköpő bunkó-paraszt futómanus, a tömegből kiálló matracpumpa hangon lélegző, szívinfarktusgyanús, négyszáz kiló túlsúllyal futó szupermenek, a futókat az anyjuk vasporos valagába elküldő nyugdíjasok, a frissítőpontokon „kéklöttyöt” lenyúló masszív alkoholisták, felháborodott, esernyővel verekedő japán turisták: igen, ők is ott voltak. Csak most valahogy ez mind kevés volt ahhoz, hogy feledtesse az útvonal elcseszettségét.

7A türelemjáték tehát befejeződött. Nagyjából tíz mandinerrel, tíz zsákutcát megjárva, megannyi emberi fémgolyó között pattogva eljutottam a középpontba, majd lukra futottam. Tavaly vettem részt először a Spar Budapest Maratonon, az idei után pedig azt mondom: lehet, hogy jövőre kihagyom a budapesti futóversenyt. Miért? Mert dög unalmas volt? Igen. Mert heringrajokba ütköztem? Igen. Mert a befutócsomagban tizenöt ruhaöblítő, két ostoba magazin, ezer szórólap, két cukortalpú epres müzli, egy tábla fekete csoki, de normális minőségű ehető-és iható cucc nem várt? Asszem, igen. Mert a Wachau Marathon után ez a verseny nem tűnt tökéletesnek? Asszem ezért is, de legfőbb oka, hogy előbukkant mélyről egy rettenetes gyerekkori emlék. A köcsög macska, és a lyukai felé vezető útvesztő. Hát ezért.

Mégis! Ha visszagondolok a versenyre, és felidézem a képeket, akkor az ürömbe hatalmas dózis öröm vegyül. Ennek természetesen egyetlen oka van. Mégpedig az, hogy….

A futás, legális drog. És szeretek drogozni. Ez van.