Az utolsó bejegyzés

Hát, (így mondjuk csak a taplók kezdenek mondatot, de most ez az utolsó poszt, elfér benne, és egyébként is tapló vagyok…) –na még egyszer nekiugrok a mondatnak: hát, eljutottam a végére. Úgy érzem magam, mint amikor egy kiba fárasztó verseny célvonalán hajtok keresztül, pittyen a chipleolvasó, majd hirtelen óriási belső kuss telepszik rám. Csak állok a nagy semmi közepén, ugyan már nem futok, de még lihegek, mint a nyári kutya. Köztes állapotféle ez.

Sokféle blogot olvasok: profi futótól profi írásokat, profi futótól nagy rakás szarokat, amatőröktől jókat és dzsuvákat. Mindezeken felül néha belekukkantok önjelölt profik írásaiba is, akik kizárólag népes fészbuk táborukat etetik innen-onnan összelopkodott pacsmagokkal, idióta motiváló kérdésekkel, sztereotíp problémafelvetésekkel, unalmas versenyleírásokkal, de pont annyira kamufutók, mint amennyire kamuírók. Mindezek ellenére tőlük is tanultam, méghozzá sokat. Például azt, hogy – amíg ők maradnak – addig nekem le kell állni. Az írással, saját magam kirakatba tételével, és még sok becsapós tevékenységgel, amiket a web fontossá nagyít, pedig csak holmi „egyemberes léptékű“ légyfingok.

Logo kicsiAkik olvasták eddigi írásaimat, pontosan tudják, hogy sosem adok tanácsokat. Ennek legfőbb oka, hogy nem értek a profi futáshoz, profi táplálkozáshoz, egyáltalán a profizmushoz. Én is profiktól kérek segítséget. Egyetlen ütőlapom a futás szeretete, és annak művelése. Évente négy-hatezer kilométert teljesítek, heti hat alkalommal edzek, azaz komoly tapasztalatom van érzések, átélések, fájdalmak, boldogságok és a drogfüggés terén. Ezek a tapasztalatok sokszor nevetségesnek tűnnek, még többször kínosak, és csak néha felemelőek, viszont van egy közös halmazuk: valamennyi megélt futás az enyém, és az írások kilencvenöt százaléka rólam szólt, belőlem zenélt. Valamennyi írásom origója a futás közbeni énem, végpontja pedig a transzformált érzés volt. Sosem kamuztam, sosem finomítottam, jött, ahogy jött. Ebből következik, hogy aki olvasta őket, olyan módon tanulhatott belőlük, hogy nem kellett keresztkérdéseket feltennie. Az írások stílusa egy másik tényező volt: engem felszabadított, ha nem kellett folyamatosan kontrollálni a szavaimat, és a belőlük összeálló mondatokat. Szerintem Ti sem bántátok ezt.

Most pedig befejezem a blogolást, a fészbuk oldalt egy héten belül törlöm. A weblapot egyelőre nem szüntetem meg, de új írásokat nem helyezek el rajta. Úgy érzem, hogy már nem tudok olyan témában írni, ami sokak számára érdekes, tanulságos, és nem valami elcseszett kreálmány, amiből valami kamubejegyzés készülne. Arra ott vannak az adekvát kamufutó/kamuíró fészbuk-császárok és császárnők, de hiszen Ti is tudjátok, miről beszélek.

throwing-the-baby-out-with-the-bathwater1Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek futás utáni gondolataim, csak nem tartom őket blogképesnek. Persze elektronikus naplót továbbra is írok egy „nempublikus weboldalon“, de többé nem osztom meg posztjaimat külön közösségi felületen. Nem akarok abba a hibába esni, hogy nem veszem észre, mikor kell távozni. Nem szeretném a fürdővízzel együtt kiönteni a gyereket sem. Maradjon tisztán a futás.

A végső mondat előtt szeretnék köszönetet mondani azoknak, akik elolvasták bejegyzéseimet. 104 írásom van a legális drog weboldalán, telis-tele “Kazinczy-díjas” mondatokkal, ennek ellenére pozitívan fogadtátok, és meg-megosztottátok őket. Köszönöm Mindenkinek, aki lájkolta a Legális Drog fészbuk oldalát.

Most pedig stílusosan jöhet a szokásos végmondat: FUSSATOK, MERT LEGÁLIS DROG!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.