„Buzi-e vagy, kisfijam?“ – Mese a polietilén vénabillentyűről

A futók szeretnek futósan öltözni. Szeretik a jó cuccokat. Akkor főleg, ha az a futóimidzset erősíti. Ilyen kiegészítő a kompressziós szár is. A kívülállók is látják a futókat. A kompressziós szár számukra is az „öltözék része“. Csak éppen nem úgy … Ez a történet ugyanarról a futóról szól, két szemszögből. A szorítószár csak a történet esszenciája marad. Naszóval.

Ott van a narancsos szár
Ott van a narancsos szár

Nem tudom, hogy Ti mikor vettétek az első kompressziós száratokat, mert én idén. A Keszthelyi Maraton CEP sátrában egy fiatal csajtól, akinek sokkal jobb alakja volt, mint dumája. Persze otthon már figyelt a szekrényben hasonló dekatlonos cucc, de az csupán annyira volt valódi kompressziós szár, mint amennyire egy guminő jó feleség tud lenni. Odasomfordáltam a sátorhoz, és rákérdeztem a diszpléjen lógó polietilén szárak mibenlétére. A csaj egyből lehajolt, és rákattant a vádlimra. Mérőszalag kiteker, vádli körkerület lemér. (Ezen persze jót mosolyogtam, de ahhoz úriember voltam, hogy elsüssem adekvát, disznó poénjaimat.) Miután végzett, a kezembe nyomott egy fehér szárat, hogy próbáljam fel. Nagy nehezen magamra erőltettem. Rohadt szoros volt, úgy feszült rajtam, mint paraszton a vasárnapi vasalt zakó. Elégedetten csettintett a csajszi, mondta, hogy minden fasza, ez az én méretem. Ezután előkapott tizenöt színes párat, hogy válasszak magamnak liblinget. Válogattam hát hangosan. Pirosat nem, gyurcsány miatt. Sárga nem jó, az olyan kukás szín. Fekete?, nyáron kacsapecsenyére sülök benne. Fehér nem, mert nem. Kéket sem, mert minden futóruhám kék. Éééés akkor elakadtam. Ugyanis a szemem elé tolakodott egy bugyirózsaszínből ciklámenbe vaduló szín, ami annyira gusztustalanul embertelenül-férfiatlanul-nőietlenül ocsmány volt, hogy már-már művészien szépnek láttam. Odáig fajult csodálatom, hogy majdnem előkaptam pénztatyómat, és csaknem fizettem is, amikor tök véletlenül megpillantottam azt a szárat, aminek kapcsán ezt a bejegyzést megírtam. Egy politikailag érett szín kandikált elő az ocsmányság mögül. Rögtön lecsaptam rá, és másnap testhez feszülő kombat felsőben, fekete cicagatyában, narancssárga cicaszárban toltam le a maratoni távot. Mint egy magára valamit adó futó.

Esszenciarész következik…

Nem rossz szín…
Nem rossz szín…

Ezt a kompressziós cuccot azért használom – és bátran ajánlom, mert a boka vonalától felfelé egyre kisebb intenzitással szorít, de érezhetően SZORÍT. Az alja kifejezetten kemény, és a bokától a szív irányába tereli a „pangani szándékozó“ vért, így kiegészítő vénabillentyűként funkcionál. Igazából a hosszúfutások közben jóval később érkezik a fáradtság, és futást követően szinte soha sincs görcs, izomprobléma. Rövideknél soha nem veszem fel, mert minek. Húsz feletti távoknál pedig sűrűn alkalmazom. Ráadásul eddig azt hitem, hogy csiricsáré színe maximum úgy vetül az emberekben, hogy észrevesznek messziről vagy megkérdezik viccesen: – Netán Fölcsútról érkeztél, barátom?

Esszenciarész vége … “másik” szemszög következik.

Szerdán Biatorbágyon keresztül futottam egy huszonötöst. Tizenötnél kiderült számomra, hogy a futást és futókat megvető emberek is az összképet nézik. Mint maga a futó. Csak éppen más szemüvegen keresztül.

LDÉpp nagy szorgalommal „tekerek“ felfelé a biai emelkedőn. Előttem a város széle, macskaköves fekvőrendőr, Bia táblája. Egyszer csak mögém szegődik egy autó, és a tempómban pöfög felfelé. Néhány másodperc múlva mellém teper egy régi, „atomszakadt“ skoda. Benne négy olyan fazon ült, akiket rögtön vákumcsomagolnék, és hetven évre bepakolnék egy mínusz tizennyolcas hűtőbe. Ablak leteker, száj kinyit: – Buzi-e vagy, kisfijjam? Éjjs hova futol, kisköcsög? – kérdezi az anyósülésen pangó arc. Kortyoltam egyet az italomból, ezzel elkerülve az azonnali, hirtelen válaszadást. – Igen! – mondom. – Buzi vagyok, és a pesti felvonulásra kocogok! Ezek szerint fasza a cuccom, ugye? A figura egy másodpercig gondolkodott, majd válaszolt. – Buzi a felsőd, buzis a gatyád, köcsög az oldaltáskád is. Már csak a zoknit kéne rózsaszínre cserélned! Aztán kiköpött, feltekerte az ablakot, és elhúztak Bia felé.

Akkor, ott, abban a pillanatban újra eszembe jutott a bugyirózsaszínből ciklámenbe vaduló zokni. Ha azt vettem volna, akkor minden klappolt volna…

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.