Ciki verseny – Velencei-tó Szupermaraton vagy mifene

Bázzeg!

Asszem, bázzeggel (így szoktam álcázni a baszkit) nem kezdünk bejegyzést, de most itt van a helye. Szeptember első vasárnapján részt vettem egy olyan versenyen, ahol csak a helyszín állt versenyzői rendelkezésre, a többi pedig egy gigantikus bázzeg volt. Két kör a Velencei-tó körül? Immáron hetedszer? Szuperprogram, ultrafaszacucc? Gyarló ostobasággal rádobtam egy nevezést. Nem! Kettőt! Mert jótékony csávó vagyok. Befizettem a sógoromat, Zacskós Csabit is. Na, lássuk, mi történt …

Kerültetek már olyan helyzetbe, amikor tömegben, koncerten, színházban, munkahelyi összejövetelen rátok jött a szapora, de esélyetek sem volt arra, hogy betámadjátok a fajanszot? Nem azért mert messze volt, nem azért mert sorok álltak előtte, hanem egyszerűen azért mert nem volt. Prózai egyszerűséggel nem volt budi, és ott álltatok nyaktól-talpig összeszorított gyűrűsizomban. Arra emlékeztek, hogy abban a helyzetben milyen megoldásokon gondolkodtatok? Elhagyni a helyszínt, de ne túl gyorsan, nehogy felpörögjön a rendszer, ami tuti beszarás lenne. Óvatosan benyitogatni üres helységekbe, és szemeteskukát keresni, hátha suttyomban tele lehet rámolni. Megkérni valami befolyásos helyi főfaszingert, hogy engedjen be a személyzetis toalettbe. A legdurvább, mikor a délután kiürült kakaóscsigás uzsonnászacsi is elméleti lehetőséggé válik…

Velencei-tó Szupermaraton. A hetedik, mert kérem, itt vannak már hagyományok.

Reggel fél hétre érkeztem Velencére, hogy a „versenyközpontban“ felvegyem a rajtszámot, és a hétórai indulás előtt még egy kicsit átmozgassam magam, beöltözzek, beüzemeljem az időmérő szirszarjaimat, és szirszarjak egyet nyugisan, mint egy korán kelő nyugdíjas, a reggeli mokka után. Két figura, egy számítógép, három segéderő napozóernyő alatt, ez volt a versenyközpont. Pikírt, kioktató stílus: ez volt a jó reggelt kívánok. Nincs vécé: ez volt a baszki. Egy fiatalabb csajszi bölcsen azt javasolta, hogy oldjam meg, mások is így tettek. Nem volt mit tenni. Elmentem a strand túloldalán burjánzó gondozott parkerdőbe, és többedmagammal, olyan kiscsoportos-foglalkozás jelleggel kiraktam azt, amit egyébként kultúrált versenyeken zárt műanyag edényekbe szoktam helyezni. – Akkor most itt minden vécé? – kérdeztem a csajszit, aki mosolyogva és felszabadultan helyeselt. Pedig kurvára nem volt vicces, piszok ideges voltam a szitutól.

Hét óra előtt öt perccel a „Tiltott Rengetegből“ sikerült visszatalálnom a bázisra, ahol már ott sorakoztak a hatvan kilis harcosok. Nem mind, mert egy részük szarni ment az erdőbe. Egy vonalkód-leolvasós csaj esetleges célpontkereséssel olvasgatta le az indulók rajtszámainak kódjait, miközben én időmérő kütyümet igyekeztem beüzemelni. Sapka fel, szemüveg beállít, telefon majdnem kész. A legnagyobb meglepetésemre a tömegrajtot másfél perccel előbb engedték el, így egy fél perccel később sikerült csatlakoznom a rajtcsoporthoz. Tíztől számoltak vissza, de nem másodpercenként, hanem századmásodperces sebességgel. Mint, ahogy a kolibri szárnya verdes. Mint, ahogy az elektronok pörögnek az atommag körül. Mintha nagyon gyorsan túl akartak volna lenni az egész hercehurcán.

Innentől pörgetem az eseményeket. Zacsis Csabi már az elején elhúzott, én tartottam magam az ötperces ezresekhez. A tizedik kili körül hosszú egyenes emlekedő kezdődött, Csabesz jó egy kilométerrel előttem futott. A kis balga. Hiszen én ismertem az útvonalat, de Ő és az előtte haladó önkéntes, segítő motoros nem, és szépen felpötyögtek az emlékműhöz, hogy onnan leereszkedvén egyszer csak összetalálkozzanak velem, aki egy kilivel mögöttük kocogott mindezidáig. Csabi magából kikelve zsörtölődött a segédmotorossal (milyen idióta szó ez: zsörtölődni, de Csabi ritkán küld el idegent a picsába), aki gyorsan lelépett, nehogy az arcába lépjen az a nagyjából öt ember, aki őt követve tért le a helyes útról, és hagyott ki egy frissítőpontot. A tizedik kilitől Csabi mellett maradtam, bár a 4:50 körüli tempókat soknak találtam. Viszont élő térképként hasznos barátnak bizonyultam. A tizenötödik kilinél egy mellékutcából előpattant futóval találkoztunk, akit jó rég magunk mögött tudtunk, tehát Ő is ismerte a környéket, csak még nálunk is furmányosabb volt: levágott egy kilit falun belül. Legyintettünk, röhögtünk, pedig vidámságunkkal egy időben jónéhányan eltévedtek a jelöletlen szakaszon, mivel a Székesfehérvár felé vezető úton egy árva lószarkupac sem jelezte, hogy balra kell fordulni. Itt számos futó csúnyán rákúrt, és elzarándokolt régi fővárosunk irányába.

Az elkövetkezendő tizenöt kili a dögletes unalomról szólt. Sehol semmi, csak a forró aszfalt, bringaút. Még egy rohadt bikinis csaj sem jött szembe, nemhogy félmeztelen. Végeláthatatlan egyenes szakaszok után beérkeztünk Gárdonyba. Itt jeleztem Csabinak, hogy én harminchatnál fordulok, mert alternatív tervem csak negyvenkettő volt. Ettől függetlenül kellemes ötpercesekkel érkeztünk az első kör végére, ahol épp versenyszámot indítottak: velünk szemben. Az asztal mögött üldögélő két „szervező“ rám vakkantott, hogy nem látja a rajtszámomat, mutassam meg. Megálltam. Harminc kili után macskás végtagokkal megálltam, és az asztal mögött üldögélő két csávó felé fordítottam a számomat. Ők meg sem mozdultak, csak adminisztráltak. Azt hiszem, ekkor döntöttem el, ez volt az utolsó alkalom, hogy csatlakozom ehhez a kókler társasághoz. Nem voltam valami jó állapotban, így másodlagos tervemhez tartottam magam. Második körben futottam még hat kilit előre, hatot vissza, és jó napot kívánok. Negyvenkettő. Pont elég volt. Szabó Csabi második helyezett lett. Ő a sógorom, és büszke vagyok rá.

Végkonklúzió, magánjellegű vélemény

  1. Szervezetlenség a köbön
  2. Tiszteletlenség a sporttal szemben
  3. Tiszteletlenség a futókkal szemben
  4. Átkúrás
  5. A frissítőpontokon szuper személyzet volt. Nekik üzenem: váltsátok le a szervezőket.
  6. A szervezőknek üzenem: gyakoroljatok önkritikát. Ne legyen nyolcadik Velencei-tó Szupermaraton. Ez így nem okés: legyen, de ne ti szervezzétek. Ti ne szervezzetek semmit.

Végezetül a tegnapi GPS bejegyzésem. Az mindent elárul a futás akkori hangulatáról

“Ezt a maratoni távot tesóm, Tomi 40. szülinapjára futottam: boldog szülinapot. Mivel nem volt szervezői készleten negyvenkét kili, ezért megoldottam okosba’! Most elemzem kicsit ezt Velencei-tó Szupermaratonnak becézett nemtommit. Hatvan kilométerre, azaz két tókörre neveztem be, mert a harminc kili kevéske, a hatvan pedig emberes. Úgy vágtam neki, hogy ha rendben leszek, lefutom a sokat, ha pedig nem annyira, akkor futok egy maratonnyi távot úgy, hogy a második körbe belevágok, és kiokoskodom, hogyan legyen meg a 42,2 km. Azt is nagyon kitaláltam, hogy az első kört 5 perces átlagkilikkel tolom, a többit pedig Allahra bízom, lesz, ahogy lesz. Ez így volt, a maratoni távot 3:32-re lehoztam, de olyan szenvedés árán, amit még sosem éltem meg, mióta a már említett muszlim istenség futásra kárhoztatott. Reggel fél hétre érkeztem a helyszínre, Velencére. Már keléskor genyázott a gyomrom, tekergőzött, kurblizott a rohadékja, és ennek köszönhetően olyan hasmenéshullámot okozott, hogy én magam megijedtem. Én, aki nem fosik be egy kis fostól. Fél hétkor felvettem a rajtszámot, és keresgélni kezdtem a toi-toi budeszokat. Kereshettem, mert egy sem volt. A szervező csaj azt mondta, hogy mindenki oldja meg valahogy, mert a strandvécé majd csak hétkor nyit. Akkor, amikor startolunk. No, erre több sem kellett, megtámadtam a strand mögötti rendezett parkerdőt, és ingyenes tereprendezést tartottam többedmagammal. A csajokat nem irigyeltem. Riadt tekintettel keresgéltek búvóhelyet, ahol elvégezhették, amit el kellett. Ezután tömegrajt, és indult a mandula. Most röviden lerendezem a versenyt. Ismertem a helyet, így tudtam, merre az arra, de egyetlen percét sem élveztem. Zacskós Csabival tekertük le az első kört, utána én megálltam, az autónál rögtön frissítettem, de roppant szarul éreztem magam. Csabi tovairamlott. Ráadásul harmincöttől olyan kegyetlen combtőfájdalom adódott a gyomorbajokhoz, hogy örültem, amikor végre visszaértem a kocsihoz. Végezetül: ilyen szervezetlen, lóbádzsit versenyen még sosem vettem részt. És már soha többet nem is fogok. Ez volt az utsó hosszúedzésem az Oslo Marathon előtt.”

powered by EndomondoWPlogo

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..