Egy hely, ahol szart se ér a pénzed – Oslo Maraton 2016

Ha pók lennék, nyolcból hat szemem sírna, és csak kettő mosolyogna. Legyen ez a mottó.

Start előtt, már beparázott állapotban
A maratoni történetet a végén kezdem, amikor …

ráfordultam az utolsó négyszáz méterre. Az út végig lefelé vezetett, így még ekkor is sikerült gyorsítani. A városháza elé kanyarodó villamos sínpárjai közé értem. Élesen kiálló macskakövek fogadtak, de ez már nem bosszantott, hiszen eddigi pályafutásom legtutibb eredményének küszöbén álltam. A 3:15-ös iramfutó húsz méterrel előttem tempózott. Ha jól sejtem magában ugyanazt kérdést fogalmazta meg, amit én, csak húsz káromkodással kevesebb mondat formájában: miért hosszabb vagy fél kilivel a pálya? A cél előtt pár méterrel felpillantottam, hogy a célkapun megnézzem a bruttó időmet. Na, ott minden volt: zsidó pápa, félbevágott csecsemő, légikatasztrófát szenvedett ufó, sőt még paradicsommadár tollával a seggében táncoló transzvesztita is. Kizárólag egy kellék hiányzott: az óra. Azt hiszem a célban csak egy szó csusszant ki a számból. Ezt azonban nem osztom meg veletek, mert tiltja a neveltetésem. Csak annyit mondok, hogy egy darab szóköz nélküli, legalább ötven trágárságból kombózott megaszitok volt.

Edus valamilyen furcsa perverziótól ihletve a feleségem lett jó régen. Az a mániája, hogy szülinapomon jól meglep valamivel. Idén is így történt. Kaptam tőle egy maratoni nevezést. Nem is akárhova szólt a voucher. Osloba. Azon gondolkodtam, hogy túlélem-e a repülőutat.

A városháza úgy néz ki, mint valami kommunista vallatóközpont. Innen indították a távokat
A versenyközpont a városháza előtti szabad téren lett kijelölve. Egy hatalmas U alakú sátor, toi-toi budik, start – és indulási zónák, minden kordonnal lezárva. Mivel bőven reggeliztem, betoltam egy nagy pohár izoitalt, és egy kisebb csészényi kávét, ezért lépten-nyomon rámtört a húgyozhatnék. Kicsit macerás volt ez a téma, mert olyan sorok kígyóztak a vécék előtt, mintha ingyen adták volna a heti öttalálatos lottó szelvényeket. Öt perccel a start előtt megkerestem a zónámat, és a 3:15-ös iramfutó mellé álltam. Jó közel. Legszívesebben rápillanatragasztóztam volna magam a hátára. A hórihorgas szőke norvég árnyékában úgy néztem ki, mint egy fehér pigmeus, pont a tökei magasságában volt a fejem búbja. Negyed tíz előtt öt perccel elengedték a speckó futókat, és egy pár métert előrearaszoltunk. Olyan keskeny kordont hoztak össze a szervezők, hogy öt ember nehezen fért el egymás mellett. Megkerestem a GPS-jelet, és vártam a visszaszámlálást. Szorongtam. Újra rámtört a pisimanó, pedig már vagy negyed hektó nitrogénszirupot locsoltam mindenféle fajanszokba.

Egyszer a szüleim nyaraltak Norvégiában. Két különböző ember, tök különböző életszemlélettel. Faterom sokat mesélt a fjordokról, a trollokról, meg arról, milyen szép zöld a nyári táj. Muterom nem sokat beszélt. Neki nagyon fájt, hogy kurva üres lett a pénztárcája. A szépre Ő is emlékezett, mégis átkúrva érezte magát. Nem értettem.

Start. A három órás iramfutó előtt kirobbantak a gyorsabbak, majd jöttünk mi, három tizenötös puhapöcsök. Az első kilométert bukdácsolva, padkákra ugrándozva, másokat kerülgetve toltam le. Alig tudtam tartani az öt perc alatti tempót. Az út kellemetlenül keskeny volt, és folyamatosan felfelé haladt. Figyeltem az embereket, próbáltam valami fürge kis faszit találni, aki mögött előre tudnék törni. Ez az iramfaszi végül egy irtózatosan büdös csajszi lett. Szépen beálltam mögé vállalva annak kockázatát, hogy elhányom magam az izomlazító és izzadságszag speckó keverékétől. Nagyjából 4:30-as tempót nyomott, amivel meg voltam elégedve. Lassan oszlott a tömeg, indulhatott a menet. Tervem egyszerűbb volt az ágybaszarásnál is. 25 kilométert úgy futok, ami csak a csövön kifér, aztán pedig bevetem a jó öreg „leszamilesz“ taktikát. Jónak, erősnek éreztem magam. Idén több, mint 4000 kilométernyi edzésmunkát hagytam magam mögött. Ráadásul nem fenyegetett az, amitől egész héten rettegtem. A versenyláztól életre kelő gyorsuló perisztaltika. Ez túl cizellált? Túl mesterkélt? Akkor szépen körülírom a dolgot, mert nem akarok vulgárisnak tűnni. Minden városi verseny előtt azon parázok, hogy mi lesz, ha egyszer csak bélcsatornám kijáratán dörömbölni kezd a szükség, és én hiába keresek riadt szemmel búvóhelyet. Amerre csak nézek, mindenütt tapsikoló hülyegyerekek, zsúfolt utcák, árnyas bokrok nélküli parkok, szigorú tekintetű nyugdíjasok lesznek. Akkor majd ott fogok állni, és a szám szélét rágva, a megalázottság érzésétől bekönnyezve, szépen, lassan, de akkurátusan összecsinálom magam. A gyerekek röhögve felém mutogatnak, a fészbuk fiókok megtelnek a „szarós bácsi“ fotóival, az internet pedig végleg felnyal, és a ‚fos‘ keresőszót beütve a képek között elsőként az én fotóm ugrik fel. Hát, ettől féltem a legjobban.

Egyszer, jónéhány éve áttaxiztam a Margit híd pesti hídfőjétől az Árpád hídhoz, mert sürgős teendőm akadt. A sofőr négyezret kért a manőverért. Mosolyogva néztem rá, mint Jézus az áruló Júdásra, és javasoltam, hogy a megtett két kilométerre a taxi ablakára kiírt tarifa szerint osszunk-szorozzunk. Hiszen a pénznek értéke van. Durcás lett, amikor a végén kapott egy ezrest. Pedig túlfizettem a köcsögöt.

A versenyközpont, csomagkiadás-részleg
Az ötödik kilométert jól megnyomtam, mert a hólyagom bejelzett. A múzeumparknál kiálltam, és elintéztem a dolgot. Ezt követően egyetlen cél lebegett a szemem előtt. A 3:15-ös iramfutót elkapni, lefutni, és tartani a négy és fél perces kilométereket. A pálya eddig elment, annak ellenére, hogy túl sok szintet kellett megfutni. A tizedik kilométernél rácsodálkozhattam az újonnan épített osloi operaházra, és a következő két kilométeren pedig az osloi operaház mögötti retkes, poros, gépekkel, és sittel teli építési területre. Ugyanis az útvonal átvezetett rajta. A tempót vissza kellett venni, mert a sittkupacok között a kordonok úgy leszűkítették az utat, hogy csak két ember fért el egymás mellett. A két kilométernyi retekből kiérve aszfalton folytatódott az út. Tudjátok hol? Az osloi kikötő hajókonténerei között. További másfél kilométeren keresztül. Azt hitem, hogy a futás úgy begandzsáztatott, hogy rosszul látok.

A startcsomagban rajtszám és póló volt. A többi kuka, vagy MÉH
Csütörtök. Oslo, Bygdoy allée, tökömnyi, helyi cébéá. Tágra nyílt pupillákkal bámultam a folpakba tekert kaliforniai paprikát. Nem mintha fájt volna rá a fogam, de az az árcédula úgy lekötötte a figyelmemet, mint réten ülő macskáét a tátongó pocoklyuk. 50 korona. 1500 forint. Valami nyári munkás kölyök, gyépés polcpakoló tuti elkúrta az árazást, gondoltam. Vagy elfelejtették kirakni rá a tizedesvesszőt. Na, mindegy, leszarom. Úgyis utálom a paprikát. Tovasiklottam a sörökhöz. A legolcsóbb 27 korona. A legdrágább 35 korona. Ránéztem Edusra, mert elakadtak bennem a mondatok. Sokáig álltam ott, hiszen Kim Dzsong Il halála óta nem ért ekkora trauma. Ekkor azt gondoltam, hogy ennél a sokknál nagyobb már csak akkor következhet be, ha véletlenül betiltják az M1 csatorna híradóját. Most visszatérek a versenyre, majd folytatom a történetet a kasszától.

Az Operaház mögötti területen újraértékelhettem a városi maratonokról kialakított képemet
Az építési területről kievickélve gyorsítottam, és a 4:20-as tartomány felé törekedtem. A segglukamon keresztül is oxigént igyekeztem felvenni, és úgy tűnik, hogy ez a biológiai furfang sikerült, mert a tizennyolcadik kilben hirtelen egy négy perc tizes ugrott be. A frissítőpontok kaotikus golgotáját úgy oldottam meg, hogy a frissítős skacok mögé küzdöttem magam, és saját kezűleg szolgáltam ki a főnököt, azaz magamat. A következő két kilométert macskakövön és emelkedőkön tettem meg, ami ugyan nem lett tempógyilkos, de az erőből rendesen fogyasztott. A huszonegyedik kili előtt Edus várt az előre megbeszélt helyen, és a kezembe nyomta a „csodaitalomat“, amit saját kezűleg kevertem ki izoporból, valamint BCAA-ból, és egy hétdecis szopókás üvegbe töltöttem. Hogy jól jött-e? Rögtön folytatom a második körös leírást.

Egy kevésbé norvég-őslakos külsejű kasszás ült a pénztárban, Abdul. Serényen pötyögte a számokat, és tolta ki az árut. Minden beütött szám úgy fájt, mintha lassan záródó satupofák között tömörödtek volna kétdimenzióssá a heréim. A hatszáz forintos halkonzerv, ezer forintos húsmentes húsfelvágott, hányásszínű zöldségpaszta ezerkétszázért, végül a kétszáz forint darabáras piták. Szépen pakoltam őket a hátizsákomba. Egyszer csak megállt a szalag, a csávókám pedig közölte a végösszeget. Felnéztem, mert hiányérzetem támadt. Először Edusra pillantottam, aztán Abdulra, majd Abdul összezárt karjaiban pihenő söreimre. Csak néhány másodperc múlva tudatosult, hogy a kasszás nem akarja kiadni az italokat. A következő percben élvezetes beszélgetés alakult ki. – Mi van? (ez Edus), – Nyolc óra van, hölgyem! (Abdul), – És akkor mi van? (Edus) – Nyolc óra után nincs alkoholkiadás, hölgyem! (Abdul), – Mi az anyád van? (Ez én, magamban), – És ez mindenhol így van? (Edus) , – Igen, hölgyem! Már csak az éttermekben fogyaszthatnak alkoholt! (Abdul), – De, hiszen most van nyolc óra! (Edus mutatja a telefonon), – Központilag lezárják az alkohol vonalkódjának olvasását a pénztáraknál! (Abdul), – Köszönjük, akkor fizetnénk! (Edus), – Az anyátok szentséges úristenit! Most mi lesz? (ez én, kiborulva, magyarul, hangosan)

A troll és én. Az orra mindenesetre klassz magasságban volt.
A második kör elején magamhoz vettem a csodaitalt. Kissé kényelmetlen volt cipelni a hétdekás üveget, de látván a frissítőpontok egymástól való távolságát, jó ötletnek tűnt. Az emelkedős, keskeny szakaszokon elmaradt a tolongás, ennek ellenére utolért a holtpont. Szédelegni kezdtem, ezért kortyoltam egyet a palackból. Pár percen belül javult az állapot, és tartottam magam a 4:25-ös tempóhoz. Az építési területhez érve a jobb combhajlítóm begörcsölt, emiatt futás közben lazítgatni kezdtem. A tempó csökkent, a görcsös állapot javult. Egyszer csak mögém került egy dán fickó, és a továbbiakban közvetlenül a seggemben haladt. Ha gyorsítottam, gyorsított. Ha lassítottam, Ő is tempót váltott. Kurvára idegesített, de nem engedtem, hogy kizökkentsen a futásomból. Hagytam, hogy nyulaztasson, ha jobb nálam, úgyis letempóz. A 35. kilinél újabb holtponton estem át. Fájt már mindenem, a seggem úgy nézett ki, mint két gombóc izzadt fagyi. A macskaköves szakasz előtt álltam, hét kilivel a vége előtt.

Kilenc óra körül rendeltem egy pohár sört. Edus pedig egy deci vörösbort. Stílustalan, barátságtalan bárban ültünk. Kilenc óra tíz perckor lenyomtam még egy pohár sört, majd fél óra múlva még egyet. Beszélgettünk. Tíz után kértük a számlát. Barátságos arcú pincér hozta. Négy tételről és tizenháromezer forintról szólt a ceh. Fizetés közben eszembe jutott az anyukám, és a kurva üres pénztárcája. Már értettem, miért érezte magát csúnyán átkúrva.

A maratoni érem jó emlék lesz. Oslo is. A maraton kevésbé.
Harminckilencedik kilométer. Nehezen ment az utóbbi négy. Arra gondoltam, hogy nagyon szeretnék már túllenni a szeánszon. Egyszer csak megjelent mellettem az iramfutó. Egyedül volt, a holdudvar elhagyta, a puhák hátramaradtak. Tempót kellett váltanom, mert ha ez a faszi így tempózik, akkor valószínűleg késésben van. A combhajlítóim olyan merevek voltak, mint a kormánylakat. Gyorsan kortyoltam az italomból, és eldobtam az üres palackot. Nem volt mese, menni kellett. Visszaálltam a 4:35-ös tempóra, és igyekeztem nem leszakadni. A mögöttem lihegő dán csávó hirtelen lemaradt. Vagy begörcsölt, vagy meghalt. Pont leszartam, mert már az agyamra ment. A negyvenes kilométert jelző tábla alatt, egy oldalfekvésbe rögzített manusz agonizált. Fölötte a segéderő. A következő kilométeren jött a macskaköves szakasz, ami ezúttal totál kikészítettek. A negyvenegyedik ezrest követően a GPS-em már a negyvenkettediket jelezte. Idegesített a dolog, mert ezidáig nem hibázott a készülék, és az iramfutó sem véletlenül kapcsolt nagyobb tempóra. Ő is rájött, hogy ez a kijelölt negyvenkét kili negyvenháromra sikeredett. Néhány percen belül megpillantottam az utolsó kanyart, és ráfordultam a célegyenesre. Jöhetett az utolsó négyszáz méter. Innentől ismeritek a történetet.

A célban nem fogadott senki. Álltam ott, mint Bálám szamara. Aztán lassan feleszméltem, és rájöttem arra, hogy nekem kell elmenni az éremosztó lányokhoz, és ugyancsak az én feladatom összeguberálni a saját befutó csomagomat. Innen egy vizet, onnan egy banánt, amonnan egy zacsit hozzá, nicsak itt a csoki, nicsak ott az energiaital, és nézz oda, ott a kijárat. Mint amikor az aldiban vásárolgatok hétvégére.

Ágyő! Viszlát! Dögölj meg! Defaszavoltál! Nos, mindezek nélkül távoztam a helyszínről.

Az eredményemet megtaláltam a szolgáltató (Oslo Maraton) weboldalán: 3:14:49. A GPS által mért eredmény 3:11:35 volt a 42,2 kilométeren. A továbbiakban inkább ezt tekintem a legjobb eredményemnek. Erre, de a hivatalos eredményre is roppant büszke vagyok.

Végkonklúzió
1.Ennél a maratoni pályánál a kőbányai gyárnegyedben is kultúráltabbat jelölt volna ki egy csupa elhízott munkásból álló acélöntő brigád.
2.Azt nagyon nem bírom, ha a pálya el van mérve. Amennyiben csak 200 méterrel, kevésbé durcizom be, azonban 640 méter elég makacs hiba. (valamennyi – általam interjú alá vont – futó hasonló hibát regisztrált, tehát nem voltam egyedül a nyomorommal)
3.A frissítőpontok nagyon távol voltak egymástól. Ha nem viszek plusz cuccost magammal, tuti felborultam volna a második körön. A frissítőpontokon szolgáltatott anyag elment.
4.A versenyközpont szuper volt. A rajtcsomagot gyorsan megkaptam. A csomag tartalma ciki volt. Nem tollasbál belépőre gondolok, vagy ingyenjegyre a helyi peep showba, de huszonnégyezer forintba férjen már bele ital, izo, csoki, normális energiaszelet. Ez így lehúzásszagot árasztott.
5.Isten bizony, veszek a szervezőknek egy stopperórát. Állati jól néz ki a befutókapun.
6.Nyolc darab toi-toi kevésnek tűnt tizenötezer ember számára.
7.Ilyen léptékű versenyt csak olyan helyen szabad szervezni, ahol normálisan el lehet indítani és kifuttatni, eloszlatni a futók tömegeit. Szűk utcákon ennyi embert pörgetni veszélyes dolog. A futó pedig bosszankodik. A Tel-Aviv Maraton rajtját egy kétszer négysávos útra helyezték, és két kilométeren keresztül ilyen széles úton haladt a verseny. Oszlott a tömeg, a futók nem bukdácsoltak át egymáson és a padkákon.
8.Célba érkezéskor érdemes fogadni a futókat. A maratoni távon nem egyszerre érkezik be ötmillió futó, hanem szépen, egyesével jönnek. A befutócsomag hiányzott. Tök fáradtan, magas pulzussal, görcsös végtagokkal pedig a tökömnek se volt kedve összeguberálni az appanázst.
9.Oslo szép város. Legalább olyan szép, mint Hajdúnánás.
10.Oslo közlekedési rendszere kitűnő. A járművek pontosan érkeznek, és tiszták, mint egy patika.
11.Egy adag hamburger, hasábburgonyával a kikötőben = 200 norvég korona, azaz 6000 forint. Három deci sör = 100 norvég korona, azaz 3000 forint. Egy kiló sima kenyér = 25 korona, azaz 750 magyar pénz. Tovább is van, mondjam még? Edus 10 kilométeres internetes nevezése, amiben versenypóló sincs benne = 22500 forint, több, mint 700 korona. Egyedül a meki kerül kábé annyiba, mint nálunk.
12.Végezetül. Norvégiát csak azoknak javaslom úticélul, akiknek nem számít, hogy 100 forintnyi ellátásért 1000 forintot fizetnek. Nekik jó lesz. Azoknak pedig egyáltalán nem javaslom, akik keményen dolgoznak a fizetésükért, és értik, tudják a pénz értékét. Ugyanis ebben az országban szart sem ér a pénzük, azaz szart sem ér a pénzért folytatott küzdelmes munkájuk.
13.Még végezettebül. Az Oslo Maraton elnevezésű versenyre két pontot adnék a tízből, ezzel az utolsó előtti helyre csusszan. A Velencei-tó Szupermaratont azért nem lehet überelni.

powered by EndomondoWPlogo

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.