FARTLEK – “A futás fekvőtámasza”

Az utóbbi időben valami nem volt kerek a futásaimmal. Valami hiányzott. Untam már a százszor bejárt útvonalaimat, valami újításra vágytam. Ennek következménye az, hogy az elmúlt hónapban nem volt olyan hét, hogy ne tévedtem volna el legalább egyszer az új útvonalak feltérképezése közben. Tegnap este is kimentem az utcára kicsit kocogni. Eredetileg hajnalban akartam, de reggel ötkor olyan hasogató fejfájásom volt a bal tarkómnál, hogy majd kiesett a szemem, így esti futás lett a vége.

Az éjszakai futás akár romantikus is lehetne, de inkább csak sötét
Az éjszakai futás akár romantikus is lehetne, de inkább csak sötét

Tétován indultam neki. A téli időszámításnak köszönhetően ettől sötétebb már nem is lehetett volna, vagyis falun belül kell maradni. A környezet tehát az unalomig ismert, ráadásul korom sötétben … ismét egy ingergazdag futásnak nézek elébe… 🙁 Tervem nem volt, csak annyi, hogy bőven 10 kili fölött kellene teljesíteni.

Az első kilométerek a megszokott mederben teltek, ma sem csaptak el az autók a tök sötét, kivilágítatlan Zsámbéki strasszén és valószínűleg kígyóra sem léptem – bár ezt eddig sem én vettem észre hanem a társaim szoktak szólni. Idén már háromszor volt ilyen. Legalább.

Lassan beértem egy másik kocogót, majd elhagytam. Ekkor kapcsoltam magasabb sebességre először, hogy egyértelmű legyen ki a kakas a szemétdombon. Tulajdonképpen tetszett ez a száguldás (5:10 p/km). Így született meg a felismerés, hogy ha gazdagabb élményekre vágyom akkor variálni kellene a tempót. Valahol olvastam is erről már, hogy vannak mindenféle iramfutások meg valami fartlek is, és célszerű ezeket is bevenni az edzésekbe. Nosza rajta, végre valami új, csináljuk hát!

Amint egy relatíve vízszintes részhez értem kinéztem három villanyoszlopot. A tervem az volt, hogy az elsőnél padlógáz, a harmadiknál vissza normál tempóra. Ahogy nekiiramodtam pár méter után mintha kést döftek volna a jobb combhajlítómba … hát mi a rák ez, tapogattam, annyira éles és egy pontban jelentkező szúrás volt, hogy azt hittem valami a gatyóm alá került és keresi a kiutat… de nem volt semmi … ez volt a kezdet. A vég kezdete. Ez a sprint ennek megfelelően olyan puhácska lett, tétova mint úgy mostanában a futásaim. Volt is lendület meg nem is, olyan vérszegény. Sebaj, hosszú még az este, lesz itt még vízszint.

Igazából ettől féltem a legjobban
Igazából ettől féltem a legjobban

A következő sprintre nem kellett sokat várni, hisz az előző nem viselt meg. A szúrás többé nem jelentkezett, viszont a tempó növelésével érdekes folyamatok indultak be. Nagyon gyorsan levettem, hogy ha minden tekintetben bedobom a gyeplőt akkor komoly sérülés lesz a vége. A csípőm körüli összes szalag egyszerre sikított, mindegyiket külön-külön éreztem, feszült minden. Elég lett volna egy kicsivel hosszabbat lépnem ahhoz, hogy recsegve szakadjon a leggyengébb láncszem. Huhh, ez ismét ijesztő volt, így ez a sprint is hamar véget ért, újfent zötyögtem tovább friss tapasztalatokkal.

A szenvedést ez a kép jobban illusztrálja, mint a lenti diagram
A szenvedést ez a kép jobban illusztrálja, mint a lenti diagram

A harmadik sprintre 900 métert követően vállalkoztam, addigra fejben kellett össze rakni a dolgokat. Rövid, gyors lépések kellenek a lehető legnagyobb tempóban és minimum két villanyoszlopnyi távon. Ez végre sikerült is. A csípőm vad táncot járt, a lábaim szabálytalanul csapkodtak, a szempilláim görbültek a menetszélben. Itt már nem csak a szalagok, de a cipőm talpa is sikított … végre! 🙂 Ebben már volt kraft, fent tudtam tartani a csúcssebességet (3:20) 100 méteren keresztül! Nagyon tetszett a dolog menet közben … aztán vissza kellett állni normál tempóra. Csakhogy a pulzus kis fáziskéséssel követte a száguldást, a tüdő csak hörgött. Itt végem volt! Kész, kampec, ennyi, fusson tovább akinek két anyja van! Még egy kilcsi és otthon vagyok, több ilyen állatságot nem csinálok. Inkább megdöglök unalmamban! De a hátra lévő kilométeren annyira rendeztem a szerveimet, hogy csak elmentem még egy 4 kilis körre. Kár volt.

2,5 km kellett, hogy a következő sprinthez összeszedjem magam. Ekkor találkoztam egy láthatósági mellényes, ismerős falubeli arccal, aki velem szemben futott. Olyan nyakiglábú – rövid törzsű fajta. Látásból ismerjük is egymást, hát előre, jó nagyot köszöntem neki. Válasz semmi, csodálkozva futott el mellettem fél méterre. Ezen mindig jól felhúzom magam, hogy nem elég, hogy egy faluban lakunk ahol még az ismeretleneknek is illik köszönni, ha rád köszönnek azt pedig végképp illik viszonozni, de még a szabadidős sporttevékenységünk is jól összeköt minket ami miatt végképp taplóság a nemköszönés. Ilyen felpaprikázott állapotban vágtam neki a negyedik sprintnek, ami 2:52-es pillanatnyi tempót dobott közel 150 méter hosszan. De aztán jött minden. Alig bírtam magamon erőt venni, hogy folytassam a kocogást, a belső szerveim összegabalyodtak, az üres gyomrom felfordult, émelyegtem és csodálkozva konstatáltam mennyi helyről érkezik vészjelzés a gépházba. Pfúúú, de mocskos szarul éreztem magam! Ha az a banya köszönt volna legalább egy fejbiccentéssel biztos nem megyek ilyen tempót és most nem vagyok ilyen tré állapotban! Mindenről ő tehet!

Fartlekem diagramja
Fartlekem diagramja

Ekkor már azon agyaltam, hogy melyik a legrövidebb hazaút … aztán hála a megszokott útvonalnak csak elkanyarodtam a bevált körömnek megfelelően.

Ő találta ki a Fartleket - másik nevén a Gonosz
Ő találta ki a Fartleket – művésznevét jobban ismeritek: ő a Gonosz!

A vége előtt volt még egy vízszintes szakasz, azon már minden mindegy alapon meghúztam, ismét 2:50 körüli tempó lett egy picivel még hosszabb távon, mint az előbb, aztán kész. Vége. Soha többé! Mekkora állat volt az aki kitalálta ezt az iramfutkosást, az meg aki ennek fartlek nevet adott az meg maga a Gonosz! Hogy képzeli?! Konkrétan le akartam magamról szaggatni a csini futórucimat, az előző 700 kilcsin kiválóan teljesítő, imádott csukámat. Köpködtem és fújtattam, folyamatosan káromkodtam. Legmélyebb meggyőződésemmé vált, hogy minden futó hülye és hogy én a siófoki félmaratonig semmi olyat nem vagyok hajlandó csinálni ami sétatempónál gyorsabb. Jani szerint csak simán megmakkantam.

Ma reggel alig vártam, hogy beérjek az irodába és Rudi barátomnak elpanaszoljam a fartlekelésem igaz történetét. Erre ő gratulált, és azt mondta, hogy a fartlek a futás fekvőtámasza … Bahhh … asszem mattot kaptam … de akkor is mindenki bekaphatjaaaa!!! 😉

2015_0024_01_5596_14 másolatKristóf István bejegyzése

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.