Ha egyszer leszállnak a baglyak

owlKét szalámis szenvics között és egy doboz sör előtt, Ausztria kellős közepén ért utol a hívás. Tibay Csabi szupermaratoni párja a verseny előtti vasárnap kihalt, mint tirannoszaurusz meteorbecsapódás után. Egy órányi gondolkodási időt kaptam, hogy választ adjak: beugrom vagy sem a Balaton Szupermaratonba. Tulajdonképpen egyetlen szempillantás is elég volt a válaszhoz. Még jó, hogy…! Mert hülye (azért nem) vagyok.

Csabival a negyedik nap végén.
Csabival a negyedik nap végén.

Nem csodálkozom, hogy Csabi engem hívott először. Azon felül, hogy intelligens és álomszép vagyok, az utóbbi három hónapot úgy megnyomtam futásügyileg, mint Leonció Corréa de Almeida a rabszolgalányt. Ennek legfőbb oka ugyancsak a Balaton-kerüléshez kapcsolódik, hiszen tíz perccel a hívás előtt még az volt a tervem, hogy itatózsákkal a hátamon körbeevickéelek a Balaton körüli bicikliúton. Négy nap alatt, magányosan, elmélkedve, megoldatlan rejtélyeken gondolkodva. (Csak, hogy egy ilyen rejtélyt említsek: a mai napig nem értem, hogy huszonöt évvel ezelőtt miért jött hozzám a csajom, és ha már megtette, azóta miért nem korrigált.) A program azonban változott. Hogyan? Az alábbi sorokban szemezgettem a legérdekesebb, legkellemetlenebb, legfelemelőbb, és ultraszar pillanatokból úgy, ahogy azt már megszokhattátok tőlem. Egy másodpercnyi futóleírás sem lesz benne, csak érzések, és persze baromságok csőstül. Hát, lássuk, hogyan lett nyolcadik helyezett a Bagoly Koalíció elnevezésű páros a Balaton Szupermaraton 2016-os versenyén. Mert nyolcadikok lettünk, és nem hátulról.

Csütörtök

Indul a mandula
Indul a mandula

Mindenből ruhadarabból négyet pakoltam a bőröndbe. Nem. Hazudok. Alsógatyából csak a felét. Tehát mérlegelnem kellett: vagy mosok kétszer vagy felveszem őket kétszer. Egy halom müzli, izopor, aminósav, fehérje koncentrátum került egy dobozba, de a súly döntő többségét a tálcányi sör adta, ami majdnem kitartott három napig. SMR-henger, hálózsák, laticell, felfújható matrac, és egy halom szir-szar kacat, amit feleslegesen vittem magammal. Gyerekkorom óta utálok idegen helyen aludni, ráadásul idegenekkel, ráadásul Csabival, aki valószínűsíthetően hímnemű hálótárs. Hál’Isten erről nem szolgált bizonyítékkal, tehát vagy egészséges heteroszexuális fickó, vagy én vagyok kurva csúnya. Ennek megfelelően jobban paráztam az éjszakáktól, mint attól, hogy húsz-harminc kilométereket kell letepernem naponta.

Hatan utaztunk Siófokra, az első futónap startpontjához. Fruzsi-Andi szuperpáros (második helyezést értek el), a két lányhoz tartozó férfitárs, Gábor és Gábor, illetve Csabi és rosszmagam. Beszélgettünk, tervezgettünk. Ők jobbára a váltásokról, sebességről, taktikáról, én pedig a toi-toi vécékről, a „mi lesz, ha futás közben beszarok“ról, és az „alig várom, hogy vége legyen“-ről. Persze kiegészítettem néha egy-két kipállott segges, kidörzsölődött testrészes, leesett körmös történettel is, de jobbára a vegetatív félelmeimet tártam a csapat elé.

Időben megérkeztünk a startpontra, magamhoz ragadtam a dugókás időmérőt, melyet a középső ujjamra húztam. Aznapra két feladatot kaptam. Egy 15,8 km-es és egy 16,3-as szakaszt kellett végignyulaznom. A két futam között a társam futott egy tizenhat körülit. Mivel két viszonylag jól tervezhető távon indultam neki a végtelen síkságnak, ezért egy levédett komoly taktikát rántottam elő a sutból. Ennek fedőneve: FBACSK, szabad fordításban pedig így hangzik, „fuss b@szki, ami a csövön kifér“. Csabi egyetlen dolgot kért csak tőlem. A negyedik nap végén a tizedik helyen szeretne állni. Minimum. Asszem, ezt is hozzáfűzte. Az első etapot 4:36 perc/km-rel, a másodikat 4:45 perc/km-rel zártam. Igazából két momentumra emlékszem. A második etap végére a bal cipőm vörösre darálta a talpam közepét (Adidas Supernova Glide 7-esben futottam, még mielőtt vásárolni mennél), emiatt az utsó két kilométert egy lábon teljesítettem. A másik, amire emlékszem, az a végtelen unalom volt. Voltak ugyan “komoly szintek”, hiszen néha felléptem járdaszigetekre, átugrottam az aszfaltot felnyomó platángyökerek felett, de a pálya olyan unalmas volt, mint az M1 híradó migránsos történetek nélkül.

Az első napot a 11. helyen zártuk.

Péntek

LD
Itt még valahogy kinézek.

Egész éjjel a talpamat kezeltem. Aludni úgysem tudtam volna, így kétóránként fenilbutazonnal kenegettem a sérült, lesmirglizett talprészt. Kicsit aggódtam a dolgok alakulása miatt, hiszen élénken élt bennem az előző napi utsó kilométer emléke. Reggel, amikor mindenki felkelt, jöhetett a zavart reggelizés: fehérjepor, aminóital, izodzsuva. Szilárd le sem csusszant. Kaja után életem horrora következett. Idegen hely, idegen emberek, kulcs nélküli helységek, tulajdonképpen a beszélgetés duruzsolásán kívül siket csend. Így kellett budira menni. Biztos, át tudjátok érezni, mit jelent az, amikor tennéd a dolgodat, végeznéd a melót, de nem megy önfeledten, mert igyekszel folyamatos hangkontroll alatt tartani magad. Nem az igazi, valójában csak mismásolás. Ha pedig mismásol egy futásra készülő ember, akkor a verseny úgyis bosszút áll, és kihajtja a benne rejtőzködő vegetatív sátánt. Megoldás kellett. Méghozzá rögtön. Hallottátok már Maher Zain Radhitu Billahi című számát? Ez a muzulmán srác közepes hangerőn kezd, majd az ájfón valamennyi kivezető nyílásából teljes erővel tör elő az iszlám világ. Mindent elfed, egyöntetű erőt sugároz, teljesen átjár, és ami a legfontosabb, olyan hajtóerővel bír, ami túltesz két doboznyi dulkolakszon is. Ha tényleg frappánsan szeretnék kijönni ebből a részből, akkor azt kell, hogy mondjam, Maher Zain kirobbanó sikert aratott. Az elkövetkező napokon is.

Csipet-csapatunk, mi együtt csapatunk
Csipet-csapatunk, mi együtt csapatunk

Megígértem, hogy a futásokról nem anekdotázgatok, mert sokan megtették már előttem, és egyébként is unalmas balfaszság. Váltótársam egyben letolt egy 32-es etapot, ráadásul mocskos gyorsan, rám pedig az Öböl-félmaraton maradt. Futás előtt jól lehengereztem magam, még a szemizmaim is kisímultak, valamint cipőt és zoknit váltottam. Finom, puha, vastag zokniba bugyoláltam magam, és ráhúztam divatoskék adidaszomat. Eképp álltam bele a rajtba, és abba az iramfutásba, amit nem akartam, csak a sors rendezte így a dolgokat. Finom 4:25-ös kilométerekkel kezdtem, és az volt a terv, hogy 14 km után lecsendesedem, visszaveszek az arcomból. Azonban hatnál mellém ért egy hőgyészi srác, és beállt a tempómra. Ha lassítani akartam, magával húzott, ha pedig megiramlottam, mint a csodaszarvas, jött velem. Ennek köszönhetően 19 kilométerig olyan tempót diktáltam önmagamnak, hogy még a seggemen keresztül is oxigént pumpáltam a tüdőmbe. Az utsó kilométer hegymászást hozott, felvezettek a szigligeti vár tövébe. Asszem ez volt az a pont, amikor a pulzusom olyan négyezres lehetett. Készült rólam egy fotó, de nem teszem ide, mert olyan az arcom rajta, mint amikor a gumimatracból visszaszívják a levegőt vagy az üres pillepalackot kiviszed a kertbe mínusz hat fokon. Óra harmincötös félmaratonra sikeredett.

Két dologra emlékszem. Arra, hogy a 17. kilométer előtti frissítőponton annyi cukor és banán volt, ahány petefészkem van. Emiatt egy szembejövő párra csaptam le, és elkértem tőlük azt a kólásüveget, amiben ott lötyögött még két deci húgymeleg cucc. Jól jött, tojtam a nyálcserére, és az esetleges herpeszre. Arra is jól emlékszem, hogy a huszadik kilométeren – a szigligeti emelkedő magasságában – nagyjából kimerítettem a trágár szavak szótárát, ráadásul valamennyi dialektusban.

Szállásunk Veszprémben volt. Andi férje intézte. Rendeltünk egy halom kaját, és bámultuk a tévét. Az időeredményeink elég jónak tűntek, de még mindig a tizenegyedik helyen álltunk. Viszont nyakára hágtunk két csapatnak is.

Szombat

Ez nem történt meg. Csak majdnem.
Ez nem történt meg. Csak majdnem.

Hatkor keltem. Szédültem, mint aki egy jobb felütés bal csapott kombináció után áll talpra. Elbukdácsoltam a budira, járkáltam fel-alá, de csak nem akart múlni a forgás. Reggelit követően elindultunk Badacsonyba, a startpontra. Néhány méter kocogás után sem múlt a szédelgés, biztossá vált, hogy totál elaludtam a nyakam, és a kétsávos autópálya sem lesz elég nekem, hogy úton maradjak. Húsz perces toi-toi sorállás után javult az állapot, de igazán jól nem lett. Így vágtam neki az aznapi 13,5 kilométeres etapnak. 4:37-es átlagot futottam, de még sosem éreztem magam ennyire puhapöcsnek. Váltás után hengereztem, és átautóztunk az újabb startpontra. A váltás pillanatáig azt gondoltam, hogy könnyebb lenne elbúcsúzni a családtól, és harakirizni, mint még egyet tempózni. Amikor Gábor – aki helyett beugrottam a versenyre – megérkezett a kísérőbringával, és jelezte, hogy Csabi már a célegyenesben grasszál, hirtelen megváltozott minden. Nem tudom, hogy nagyszemű, négyujjú, száj nélküli marslakók áldozata lettem-e és simán felturbózták a testemet, de újra elindult bennem a vérkeringés. Ismertem a szakaszt, hiszen már többször futottam itt a füredi maratont. Tudtam, hogy nyulazni kell, mert az előttünk levők jót toltak. Ennek megfelelően újra elhagytam a taktikázást, és jöhetett az FBACSK. A 14,7 km-es szakaszt 4:30 as átlagkilométerekkel zártam, ééééééés felhúzódtunk a nyolcadik helyre.

Vasárnap

Vasárnap aztán jöhetett a nagy zabálás. Mondjuk a mekiben tizedekkora a hamburger
Vasárnap aztán jöhetett a nagy zabálás. Mondjuk a mekiben tizedekkora a hamburger

A nyakam nem nagyon javult, csak már nem nagyon foglalkoztam vele. Ezen a reggelen Csabi olyan torz arccal kelt ki a hálózsákból, mintha egész álló éjszaka két megatonnás súlyokkal dögönyözték volna a heréit. Mozgása inkább kagylószerű volt, mint emberi, fájt a térde, fájt a gyomra. Három szóval: szarul nézett ki. Pedig két távot kellett lefutnia. Ráadásul a nyakunkban lihegett egy korrekt csapat, a Spuris Cápák, és egy olyan csapat, akik sunyi módon új embert állítottak be lesérült tagjuk helyére. Nem akarok csapatnevet említeni, de csakazértis elmondom. Csakazértis. Naszóval, ilyen körülmények között álltunk a startpontra. Csabi futását követően 20 kilométer feszült ki előttem. Igyekeztem tartani az eddigi tempót, de ez a szakasz az eddigi legszintesebbnek ígérkezett. Mivel – etyeki futóként – hozzá vagyok szokva a szintekhez, nem nagyon szartam be a balatoni szintektől. Ha őszinte akarok lenni, akkor igazándiból észre sem vettem őket. Egyedül a 4:40 körüli kilométerek mutatták, hogy valami dombra futottam fel, és a 4:25-ösök, hogy leszaladtam a tövükbe. Hiába állt a táv végén a balatoni Himalája – helyi nyelven világosi magaspart, így is másfél órán belül sikerült az aszfaltba döngölni a negyedik napi huszaskát.

A nap végén a tizenkettedik helyen álltunk, de összetettben megtartottuk a nyolcadikat. Nagyon sok segítséget kaptunk bringás társunktól, aki sérülése miatt nem futhatott, de sérülése ellenére bringával kísérte végig csapatunkat. Jó volt látni a célba érkező futótársamat, Tibay Csabát. Jó volt látni, hogy mennyien vágtak neki a napi meneteknek, és a kegyetlen igénybevétel ellenére mosolyogva futottak át a célegyenesen. Jó volt látni a szikár ultrás csajokat, és még jobb volt látni a húsos-popsis örömfutó csajokat.

Ha azt mondanám, hogy jövőre újra starthoz állok, lehet, hogy hazudnék. De lehet, hogy nem. Tehát, jövőre lehet, hogy újra starthoz állok. Egyéniben.

Íme az eredménylista a 10. helyezettig. A “Csakazértis” trió 11. lett.

Férfi páros (52)
Hely Rajtsz Név N1 N2 N3 N4 Idő
1 2087 Bartos-Kardos Team 3:10:19 1 3:24:26 1 2:53:14 1 3:15:35 2 12:43:34
2 2077 Majd jövőre! 3:15:22 2 3:36:50 2 3:11:46 4 3:12:27 1 13:16:25
3 2071 Élményfutárok Gödöllő 3:15:59 3 3:41:42 3 3:04:27 3 3:24:52 4 13:27:00
4 2090 A-CÉL-POCKOK 3:23:01 5 4:00:47 8 3:04:21 2 3:21:03 3 13:49:12
5 2123 Tom és Füszi 3:22:49 4 3:53:08 4 3:12:00 5 3:40:11 6 14:08:08
6 2124 AWF 2. 3:32:40 6 3:54:40 5 3:17:08 6 3:38:41 5 14:23:09
7 2013 Összeszokottak 3:33:20 7 3:57:45 6 3:18:29 7 3:40:36 7 14:30:10
8 2038 Bagoly koalíció 3:46:17 11 4:11:18 11 3:30:17 8 3:56:03 12 15:23:55
9 2030 Sorozatterhelés 3:40:39 9 4:00:12 7 3:40:54 15 4:03:01 17 15:24:46
10 2021 Spuris Cápák 3:44:58 10 4:10:59 10 3:36:31 13 3:53:12 9 15:25:40

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.