Kényszerfutás parallel drogfüggőség

ldCsaládi ebéd. Akkora adag cigánypecsenye, hogy egy etióp falu teljes lakossága jól lakna vele. Fokhagyma illat, szalonnataréj, kockára vágott burgonya. Mindenki boldog, beszélget, és zabálja a cuccot. Egyedül én morfondírozok azon, hogy ha ezt mind megeszem, akkor másnap összeszarom magam futás közben.

Családi nyaralás. Búking pont kom. Ultrafasza apartman kerül a böngészőbe, még az ágy alatt is van légkondi, nehogy bepálljon a tökünk. A kaját bantu szolga szervírozza, kád helyett medence áll a fürdőszobában. Lelkendezik a család, tekergeti a webes képeket. Kizárólag én várom azt a pillanatot, hogy mindenki lelépjen, és a gúglis térképen megnézzem, van-e valami futóösvény a közelben.

Nyári reggel, éppencsak megébredt a szomszéd kakasa. Én már túl vagyok egy huszason, sőt fejben a délutáni tizesen is. Hiszen a nap huszonnégy órából áll, vagy mifene?

Körbefutom a Velencei-tavat. Kétszer. Nem, inkább háromszor. Pazarlás, ha már lúd, legyen a Balaton. Van egy faszi, aki napi negyven kilométeresével végigszántott a Duna mellett. A germánoktól egészen a románokig. Ha Ő megcsinálta, akkor én már nem. Inkább legyen a Volga. Az hosszabb folyó, és annak is van partja. Valaki felfutott már a Mont Blancra? Igen? Akkor én a Kilimandzsáróra futok.

Mostanában képtelen gondolatok keringenek a fejemben. Végtelenített futások. Viszont sokszor teljesen kiesik az agyamból a család, munka, barátok és néhány – a régmúltban még fontos fogalom. Ismerős ez számotokra? Mert ha igen, akkor szerintem elég nagy a baj.

ld1Nehéz téma elé nézek, úgy érzem. Nem is tudom, hol kezdjem el, ezért elkezdem – mondjuk – valahol. A történet végét látom: az ma van, most van, itt van, sajnos én magam vagyok. Igyekszem nem rinyálni, a szokásos stílusban rizsázok, de a téma olyan komoly, mint egy végső adag heroin. Mint az impotencia előtti utolsó szex. Mint egy gonosszá, pusztítóva váló jóindulatú daganat. Mint az utolsó kokaincsík…

A futást nem ma kezdtem, de nem is a múlt héten, és nem a múlt évtizedben. Tizenhat évesen, azaz harminc esztedeje. Klassznak tűnő adat, és klassz is, ha nem nézzük a mögöttes személyt és az Ő motivációját. Hiszen lehet sportolni munka, csajozás, család, bulik, nyaralás mellett, de lehet mindezek helyett is. Erre az írás második felében még visszakanyarodok.

ld2A futás kezdeti motivációjára igen jól emlékszem. Kishitű, idióta külsejű nyolcadikosként hagytam magam mögött az általános iskolát. Barna-sárga- cirmos mintázatú SZTK-keretes szemüvegbe háromdioptriás lencse csiszolódott, emiatt jobb érzésű társaim “optikának”, a köcsögebbek, és csillagászatilag képzettebbek “galaktikának” szólítottak. Az orvosi lupéra megtévesztésig emlékeztető szemüveg ráadásul olyan betegfehér arcot keresztezett (betegfehér = átmeneti szín az átlátszó és a fehér között), melynek csúcsán – egyfajta fekete kúpként – „nílusinéger“ mikrofonhaj éktelenkedett. Ekkor még nem törődtem azzal, hogy a jó öreg Magasságos az Élet”balfasz-páholyába” ültetett, hogy végignézzek egy igencsak hosszú színházi előadást. Későn érő típusként jobban érdekeltek a könyvek, állatok, növények, nomeg mutterom főztje, mint a csajok. Ennek köszönhetően annyit sem sportoltam, mint egy adag spenótfőzelék. Úgy is néztem ki: langyos, meleg, plöttyedt főzeléknek.

A gimnázium második osztálya hozta meg a változást. Tizenöt évesen hirtelen a tesztoszteron szintem tíz értékpontot emelkedett a tizes fokozatú skálán, azaz innentől kezdve a heréim végre nem gatyanehezékek, hanem egymással egyenértékű kisfőnökök lettek. Mint két séf egy étteremben. Ekkor váltottam fejnehézből farnehézbe. Heréimnek köszönhetem, hogy végre tükörbe néztem, és rájöttem, az “optika” és “galaktika” becenevek nem is gúnyosak, sőt inkább hízelgőek voltak. Borotva, fésű, hajlakk/zselé/cukrosvíz, tuti ruhák kerültek elő, és ha szép nem is, de viszonylag jóarcú gyerek lettem. Ellenben a tuti cuccok nem fedték el azt a kappanhájas testet, aminek tetején ott üldögélt újrabútolt fejem. Amorf, fodros oldalidom, szingógumi-belső karok, szőlőtőke lábak, és persze a tyúkmellen domborodó hetyke férficsöcsök. Emlékeimen végigpanorámázva nagyjából ez volt a testem. Azt hiszem, ehhez a ponthoz tudom rögzíteni a sportolás origóját. Azaz a hiúsághoz.

ld3A gimi harmadik évében beiratkoztam egy kőbányai tekeklubba. Sikerorientált hülyegyerekként azonnal izmos és karcsú akartam lenni olyan módon, hogy mindezt a lehető legkisebb erőfeszítés övezze. Mondjuk emiatt, tehát tévedésből választottam ezt a sportágat. Az edzések másfél órája alatt legalább kétszázszor hajoltam le, pucsítottam be, futottam neki, és gurítottam el a kétkilós golyóbist. Rendkívül rövid idő alatt rádöbbentem, hogy ettől a mozdulatsortól a jobb combomon, bal seggemen, és ugyancsak jobb bicepszemen kívül semmi sem fejlődik, viszont a felsorolt három testrész olyan gyorsan nőtt, mint dudva a konyhakertben. Elkezdtem félni attól, hogy immáron nemcsak dagadt leszek, mint egy elsőnyaras rozmárborjú, hanem egyenesen kretén elsőnyaras rozmárborjúvá válok. Arra is felfigyeltem viszont, hogy az edzések előtti bemelegítő futások jól estek. Nagyon jól.

A futás onnantól rendszeressé vált. Tizenhat éves koromtól napi öt-hat kilométereket pörögtem a Margit-szigeten. Néhanapján többet, de sosem kevesebbet. Jól esett, mert karban tartott, egymást váltogatták a csajok, zabálhattam, ihattam, nem híztam el, és mindig sikerült levezetni a feszkót. A főiskola hosszabb távokat hozott. Ütős buli? Giga bekúrás? Irány egy tizenötös. Unalmasabb előadás után irány a Margit-sziget. Vizsgaidőszak? Tespedős délelőttök? Belefér a napi tizeske is. Ami pedig a legfontosabb: nem kellett a vállonveregetés, dícséret, a húdefaszasrácvagy-duma. Csak futottam, hogy szép maradjak.

ld41994-től két évig külföldön tanultam, majd jött az édes rémálom. 96-tól Marsos lettem. Sok-sok hasznos dolgot tanultam meg übergiga szinten. Például meggyőződés nélkül meggyőzően kamuzni. Olyan ostoba, sík-hülye boltvezetőkkel is jópofizni, akik aktív kétszázas szókinccsel rendelkeztek, és ebben az általuk ismert számok már mind benne voltak. Megtanultam tizenkét órákat dolgozni. Lelkiismeret furdalás nélkül egész nap milkivéjt, sznikerszet, marsot zabálni. Ezen kívül tökéletesen megtanultam azt is, miként tudok öt-tíz kilót néhány hét leforgása alatt futással letolni. A Marsnál töltött hét év alatt arra használtam a futást, amire – véleményem szerint – való. Kiegészítésre, stresszoldásra, fogyásra. A Marsos évek azonban befejeződtek, és új vizekre eveztem. Drogos vizekre.

2003-at írunk. Új élethelyzet. Etyek, nyugalom, növekedő saját gyerekek, fasza iskolai munka, rengeteg szabadidő. Ha ezt a hat dolgot összegereblyézem egy kupacba, akkor el is jutottam abba a folyómederbe, melyben egyre gyorsabban sodródtam a jelenlegi állapot felé. Most pedig gyorsítok.

Első fázis. Barátok, feleségek, közös futások, heti háromszor-négyszer. Alkalmanként hangyapöcsnyi távok. Nagyjából havi százötven kilométerek. A futás önmagáért motivál. Az egészséges hiúságért. A társaságért.

Második fázis. Gyorsabb barátok, ritkábban feleségek, heti háromszor-négyszer. Alkalmanként dupla hangyapöcsnyi távok. Nagyjából heti ötvenesek. Valaki közülünk lefutotta a maratont. Aztaqrva, nem semmi, egy isten. És az, Isten! Innentől az istenek motiválnak. Cél a határtágítás. Duplájára emelkedő futásidő.

Harmadik fázis. Gyorsabb barátokkal heti kétszer, lassabb feleségekkel ritkán-durcásan, hosszabb távokra egyedül, legalább kétszer. Havi mennyiség felkúszik a háromszáz kilométeres fellegekbe. GPS-es kütyü beszerzése. Megjelenik a legkíméletlenebb fertőzés: fészbuk fiókok nyílnak. Megjelennek a virtuális barátok, és az Ő elismeréseik. Motiválnak, hajszolnak a versenyek, kihívások. A futás szükségessé válik.

gps-logoNegyedik fázis. Örömhullám valamennyi huszas-harmincas után. GPS rajzolta jel böngészése, fészbuk lájkok besöprése. Itt-ott kopogó ízületek, itt-ott fájó izmok, sebaj, semmi para. Közös programok másodrangra fokozása. Orgazmus megélése egy búzatáblák övezte földút láttán is. Szakértők meghallgatása, leírások olvasgatása, futóstílus csiszolgatása. Félmaraton nyista, kizárólag maratoni versenyek. „Hurrá“ érzés. Havi négyszáz-ötszáz kilométerek. A közösség ufónak, terminátornak néz, és úgy is hív. Ezt sokáig tiszteletnek érzem. Aztán rádöbbenek, hogy ezek csak értéktelen szavak. Hiszen nem vagyok közöttük, magamnak futok, nem tanítok, nem segítek, nem motiválok. Nem lehet, és nem is akar senki velem együtt futni. Igazából vicc vagyok. A közösségi futások elenyésznek.

Ötödik fázis. Ultrafutók írásainak böngészése. Közéjük sorolom magam. Pedig…pedig nem érdekelnek. Kizárólag hosszú, fárasztó futások jönnek. Nulla közösségi élmény. Minden kilométerre szükség van. Akkor is, amikor nincs rá szükség. A délelőtti futás élménye másodperces, szükség van a délutánira is. Kell, kötelező. Fontos családi események szégyenletes elfelejtése. Munka után rögtön ki a szabadba. Az indulás gyötrelmes, fáj, mint a késszúrás. Tervezett távok áthágása, fájdalmas, gyötrelmes túlmunkák. BCAA, IZO, AMINO szavak beépülése a beszélgetésekbe. Mindenféle kiegészítő szarokat zabálok. Elképesztő futóruha készlettel rendelkezem, és rühellek rájuk nézni. Esik az eső, sebaj. Orkán, hurrikán, tornádó: a futó nem puhapöcs, megy és teszi a dolgát. Nem hívnak már bulizni. Leszarnak, mert leszarom őket. Feleségem egyedül fut. Én is egyedül futok. A közösség együtt fut. Megjelenik a teljes magány. A futás kényszeressé válik.

ld5Hatodik fázis. Kevés alvás, folyamatosan kitölt a kötelező futás. Kitölt a kell, a muszáj. Valósággá váli kaz álom, futok álmomban is. A családi nyaralást nélkülem tervezik, nincs szükség rám, hiszen hiába vagyok velük, akkor sem vagyok velük. Még ott mozog bennem a múlt, a család, a gyerekeim, a szép emlékek. Viszont elszabadult a futásom. Uralkodik felettem, irányítja az agyamat. Az agyam pedig automatikusan irányítja a testemet. Vajon a gomb értékesebbé vált, mint a kabát? Naná, hogy értékesebbé. Mindent a futáshoz mérek. Az időt, a terveket, a családot, barátokat és saját magamat is. A futás tehát legyőzött. Két vállra fektetett. Nem bírok vele, csak kínok árán. Olyan fájdalmak árán, aminél kevésbé gyötrelmes elmenni, és futni egy jó nagyot. Farkába harapott kígyó. Önmagába forduló karika. Drog a drogra.

Igazából nehéz leírni, mit érzek. Egyfajta aggodalmat. Félelmet. Hiszen a futás az élet legszebb ajándéka, a legszebb sport. A legcsodálatosabb kiegészítő tevékenység ahhoz, hogy ne „balfaszként“ bámuljuk az életet. Nekem nagyon sokáig segített. Féltem tehát a futásomat, nagyon aggódom érte. Viszont ott motoszkál bennem egy duplakérdés is.

Ez még az én futásom, és vajon mit tartogat a hetedik fázis?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.