Nehéz szavakba önteni

Nehéz szavakba önteni, amit most érzek. Nem vagyok egy érzelgős, hüppögős fajta, de most legszívesebben bőgnék. Mellettem ül a lányom, fáradtan néz ki az autó szélvédőjén. Mögöttem egy ikeás íróasztal, négy faszék (fából készült ülőalkalmatosság, ne káromkodj!), és egy ládányi konyhai kellék figyel az egyterűvé alakított csomagtartóban. Budapest felé haladunk. Szépen, komótosan. Ahogy szoktunk. Nem pont úgy, ahogy szoktunk, csak nagyjából úgy! Mert így azért még nem utaztunk soha. Ráhel elköltözik, és tudom, hogy soha többé nem jön vissza már.

Jobb lenne, ha nem kérdeznék semmit. Helyette egész úton baromságokkal, kinemszarjale kérdésekkel nyaggatom. Hol lesz az íróasztal? Ki segít összeállítani a bútorokat? Ki szereli fel a falipolcot, ki tekeri be a lámpaizzót? Működik-e a hűtőgép? Tudja-e, hogyan működik a bojler (én sem tudom)? Meglesz-e mikrohullámú sütő nélkül? És árad a sok blabla baromság, felesleges hablaty.

Legszívesebben az összes bútort kivágnám az autóból, ki a buszmegállóba. Legszívesebben eladnám a budapesti lakást, hogy ne is legyen. Eszébe se jusson, hogy van más hely is, mint az otthonunk. Az eddigi otthona. Mert valami most végleg megváltozik. Talán már meg is változott.

A második fuvarral viszem ezt sok cuccot. A két menet közé beékeltem egy gondolkodós-megdöglős futást (alul), hogy azt a sok szart kimossam a fejemből, ami ezzel a költöztetéssel az agyam barázdái közé ivódott. Hiszen Ráhel már nem gyerek, érett csaj, aki szabadságra vágyik. Erre van szüksége, és hiába gondolom, hogy húsz évig ultrafasza, laza, reformszülő voltam, akkor is menni fog.

Futni indulok. Botpusztán leparkolom az autót, mint mindig. GPS bekapcs, telefon felrögzít, alsógatya, gyík, zacsi eligazít, szemüveg-pánt meghúz. Úgy nézek ki, mint valami homokos sügér az akváriumban. Az első kilométert szokásos módon könnyedre engedem. A bemelegítő kili végén három ütemet váltok, és a macskás végtagok ellenére megtolom a pályát. A tegnapi harminc kilométeres szintes futás még bőven bennem van, sokkal nehezebben veszem a levegőt, mint kéne. Ettől függetlenül sikerül 4:40 alá tolni a második kilit. A következő öt kilin igyekszem tartani a tempót. Semmim se fáj, nem érzek fáradást. Kanyar Herceghalom felé, árnyék, emelkedő. A hasam jelez, furán korogni kezd a kis rohadék, a beleim tekergőznek, mint egy tűzbe hajított mérgeskígyó. Pedig lószart sem zabáltam egész nap, és még az izoitalt is kihagytam, nehogy összeszarjam magam valahol út közben. A régi egyesen nem nagyon ismerem a susnyás-bokorerdőt, ezért vizsgálni kezdem az ismeretlent. Telefon lecsatol, és két sombokor mellett be az árnyasba. Csak röhögök magamon, hogy már megint nem bírtam normálisan végigfutni a távot, és itt görnyedek két csalánerdő között. „Munka“ után továbbgördülök, és a herceghalmi putripályaudvar végén megfordulva elindulok vissza Etyek felé. Valahogy a meleg sem fog vissza, jönnek a 4:30 alatti kilik. A költözéses gondolatok úgy illannak el, mint a hajnali pára. Ráhel arca csak diaképekként ugrik fel, óvodásként, kisiskolásként, saját diákként az én biológia óráimon, és aztán ahogy elballag az etyeki suliból. Gyorsítok. 4:20, és nem érzek fáradást. Jól vagyok, tervezek. Azt gondolom, minden rendben van. Minden. 15 kilométernél állítom le a GPS-t. 1 óra kilenc perc. Nem rossz.

Most pedig ülök az autóban, a lányom mellettem. Költözik. Én maradok. Semmi sincs rendben. Holnap pedig futok, és megint minden a helyére kerül.

powered by EndomondoWPlogo

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.