NN UltraBalaton, avagy fura romantika Négy Izzadt Nővel

UB5Hát, hogy is kezdjem a történetet. Rendben, az “előjátéknál”. Ehhez érdemes tudnotok, hogy van egy község a székes főváros közvetlen közelében, melynek közepén áll egy falusi suli (hopp, itt egy szójáték). Ebben a suliban négy pompás külsejű hímivarú tanár oktat, akikre statisztikailag fejenként nyolc női ivarú tanárnő jut. A kapcsolatok kiválóak, de mindezidáig kizárólag kávézásig, bizonyítvány-kitöltésig, kockásingezésig jutottunk, a közös izzadás fogalma sehol sem jöhetett képbe, legalábbis legálisan nem. A négy hímivarú tanár közül én vagyok az egyik legjobb képű, a sorban a negyedik, de az „ezüstöshátú hím” kategóriától olyan távol állok, mint az M1 híradó a tárgyilagosságtól. Mindezek ellenére nekem sikerült egyetlen éjszaka alatt négy tanárnénit úgy lestrapálni, hogy nemcsak tajtékosra izzadták magukat, de remegő végtagokkal, csillogó szemekkel, csatakos-kócos hajjal hálát rebegve  repetát kértek.

IMG_2419Még mielőtt azt mondanátok, hogy máskor tegyek ki egy tizennyolcas karikát az írásom elejére vagy azt gondolnátok, hogy egy perverz barom vagyok – persze az vagyok, elárulom a titkomat. A Négy Izzadt Nővel, innentől NIN-nel részt vettem a X.NN UB-n. Ezt a szarságot is lefordítom: az etyeki iskola tantestületének 16,6%-a részt vett a tizedik nesönále níderlanden ultrabalaton versenyen. Asszem, jól látjátok, hogy ritkán küldenek be idegen nyelvi órát helyettesíteni.

Engem már ismertek, legalábbis az írásokon keresztül. Nem nagyon szoktam nyállal telecsöpögtetni a mondatokat, elfér bennük a magyar trágárság-szótár – lássuk csak – első tízezer szava. Viszont nemsokára fény derül arra is, hogyan alakul át huszonkét óra leforgása alatt négy „állj-csak-meg-karcsika-mert-lóg-a-cipőfűződ“ típusú finom nő, „azta-q…a-de-durva-volt“ típusú kevésbé finom nővé. Legyen ez a mottó! Nemnem! Legyen az a mottó, hogy az Etyeki Tanerő körbefutotta a Balatont. Ámen.

Ez a két srác, Zoli (jobbról) és Csabi (balról) szintén ultráztak…
Ez a két srác, Zoli (jobbról) és Csabi (balról) szintén ultráztak…

Ott kezdem, hogy beneveztünk az ultrabalaton hányattatott külsejű és kellemetlenül körülményes (hopp, egy alliteráció) weblapján. Kiperkáltuk a hatvanezer magyar pénzegységet, és a verseny előtt egy hónappal leültünk kávészagú tanárinkban, hogy felosszuk egymás közt a Balatont, mint drogkartell a terítendő területet (itt egy másik alliteráció). Mindenki kapott szép csokornyi kilométert, és készülhetett ezerrel. Egy héttel az UB előtt tisztáztuk, hogy lesz két sofőrünk is, akik ugyancsak velünk ultráznak. Mi ultrafutunk, ők pedig egy teljes napon keresztül ultraszívnak. A sofőrök számára az ultrabalatoni ultraszívás összetett sportág. Van benne ultraunatkozás, ultragigabüdösben ülés, ultralefáradás, ultramódon alkoholnemfogyasztás, és persze harminc órányi szemhéj-ultralenemcsukás. Összetett munkájukat kiegészíti, hogy nézhetik azt, hogy a futók boldog orgazmusban mesélik egymásnak, hogy milyen „q..va-durva“ volt az adott szakasz, ők meg csak állnak ott, mint…..a…..mint a….. a Bálám szamara (mit vártatok?). Hál’Istennek a mi sofőreink – két jóképű férj – a galapagoszi teknősöknél is nyugodtabb fasza fazonok (itt a harmadik). Ezúton is köszönöm áldásos tevékenységüket, és bocsánatot kérek tőlük, hogy hosszú monogám házasságukat megszakítva beizzítottam nőiket. Most pedig jöjjön a verseny napja. Természetesen nem írom le, hogy melyik kilométernél kezdődött emelkedő, hol csapott át lejtőbe, mert az a kutyát sem érdekli, és egyébként is tele van ilyenekkel az internet. Csak az érzésekről írok. Az élményről. Na jó, meg a toi-toiról, mert az a vesszőparipám.

Start, transzparens jellegű felfutás
Start, transzparens jellegű felfutás

Korán keltünk, hiszen csapatunkat délre osztotta be az ultrabalatoni stáb. Hála a Magasságosnak ragyogóan sütött a Nap, és nem volt melegebb harminckét foknál, így ezt pozitív élményként éltük meg. Legalábbis a csapat négy tagja: Saci, Reni, Alíz és rosszmagam. Sőt, az ötödiknek, Nórának (gyerekeknek „gúten tág frau Nóra“) sem lehetett rossz szava, hiszen nemcsak szaladozhatott a békés természetben, de grátisz szoláriumjegyet is kapott az aszfaltgőz mellé. Szóval, Frau Nóra, a német tanárnő kezdte meg az etyeki tanerő ultrabalatoni tevékenységét. Belevágott abba a huszonkét órányi boldog szenvedésbe, ami sokszor olyan intim pillanatokba torkollott, amilyenekhez hasonlók csak többévnyi egészséges házasság alatt kerülnek felszínre. Innentől kezdve a saját szemszögemből regélek, de a csomópontokban kielemzem négy tajtéktól habos társnőmet is.

Én már este beépítettem három nyomelemet.
Én már este beépítettem három nyomelemet.

Reggel egy hűtőtáskányi laktózmentes szendót csomagoltam magamnak, hogy ha kell, valami szilárdat is a beleimbe küldjek. Merész ötlet volt, hiszen valami iskolai vírus miatt nagyjából egy hete csak úgy sikerült különbséget tennem a széklet – és vizeletürítésem  között, hogy megjegyeztem, melyik lyukon jött ki. Vittem több palacknyi kimért italt is magammal, amiket előző este kémiáztam össze a konyhában. Aminósav, nyomelemek állati undorító körteszagba csomagolva. Egy palacknyi ilyen foslével a kezemben vártam a társamat az aszófői váltópont előtt. Ez a hely pont olyan volt, mint a többi váltópont. Három-négy irdatlanul mocskos toi-toi budi, poénkodó szpíker, egy-két jó esetben rendezői ruhába öltöztetett valaki, aki leolvasta a chipeket, itatóasztal, esetleg zenegép, babzsák-ülés. A váltópontok döntő többségén olyan autós forgalom alakult ki, hogy a beérkező futó sokszor az életével játszott, ha óvatlanul meg akarta közelíteni a chipleolvasó rendezőt. Na, mindegy. Én ott álltam Aszófőn, egy üveg trágyalével a kezemben, és a váltást vártam. Előttem 250 méternyi szintet tartalmazó tizennégy kilis út állt, herepállasztó hőségben.

UB4Amikor tizenhárom kilométert követően Dörgicse határához értem olyan állapotba kerültem, hogy még azt is elhittem volna, hogy a katicabogár elevenen szül, majd megszoptatja a kis katicákat. A seggemet arra használtam, hogy levegőt vegyen, és a tüdőm felé préselje. Abszolút másra számítottam, és nem számoltam a beleimet csavargató bélinfluenzával sem. Azt hittem, hogy a dombokhoz szokott szittya magyar testem simán legyőzi a helyi emelkedőket is. Ehhez képest majdnem megláttam Jézust a fényösvényen közeledni. Ráadásul a beérkezéstől számítva húsz percem maradt arra, hogy kipihenjem és rendbe szedjem magam, sminkeljek, alsógatyát váltsak, autóba üljek. Mérhetetlen aggodalmamat csak tetézte, hogy a gyomrom egyöntetű görcsbe rándult, és hatalmas középső ujjat mutatva úgy is maradt. Mindeközben a csajok problémamentesen tolták a beígért sebességű kilométereket. Nem mondom, hogy egyre jobban néztek ki, de még mindig kellemesebb partiknak tűntek, mint én, a mosott szarra emlékeztető lesápadt arcommal.

Arra nem nagyon emlékszem, hogy miként éltem túl a második szakaszt. Már este volt, atom sok szúnyog, kaotikus parkolási lehetőségek, viszonylag tiszta budik vártak a Varga Pincészetnél. Lenyomtam egy szendvicset, meg valami sütit, és rádobtam egy palack kólát. A Badacsonyörs és Tördemic közötti szakaszon 4:46-os átlaggal galoppoztam át. A végére megint ramatyul lettem, így erősen kétségessé vált a további ultrabalatonos tevékenységem. Alternatíva még lett volna, de a büszkeségem nem engedte. Másfél órám maradt arra, hogy végiggondoljam az előttem álló tizenhét kilométernyi távot.

Rajt előtti pózolás
Rajt előtti pózolás

Gyenesdiás, éjfél. Csapzott nővel ülök az autóban. Letekert ablakok, járó motor, halk zene, párás szélvédő. Ez a kép akár idillikus is lehetne, de rohadtul nem volt az. Ugyanis nem tudtam zoknit és alsógatyát váltani, emiatt a testem rejtett zugaiban beindult erjedés ecetes szaga időnként fel-felcsapott arcmagasságba. Nem csak az enyémbe, és nem csak az enyém csapott fel. Zavarba ugyan nem jöttem, de azért ki-kiszálltam, hogy szellőztessek egyet. A helyi toi-toi mindent vert. Az ide beérkező kései futók ugyanis már annyi fáradtságot sem vettek, hogy olyan sielősen a vécé fölé görnyedjenek, hanem jó messziről ellőtték a puskaport. Belépni is nehéz volt, nemhogy pozíciót fogni. Oltári szarul voltam, már a kóla sem segített. Váltáskor jeleztem a többieknek, hogy számítsanak a segélyhívásomra. Ekkor úgy nézett ki, szégyen-szemre feladom. Én, a csapatkapitány, én a faszagyerek.

A hajnal aztán szépen rendbe rakott. Két további szakaszomon csusszanós 4:40-esek jöttek, és egyre többet láttam a váltótársakból is. Romlott túrós-csusza szag lengte körbe a testeket, az idősebbek arca nyugdíjasba, a fiatalabbaké pedig öregbe váltott. Az egyéni teljesítők úgy mozogtak a nappali fényben, mint túlélők a süllyedő Titanic körül. Araszolva, a földet bámulva haladtak, mindenki a végét (j)(v)árta. A váltópontok kaotikus állapota, elképesztő szervezetlensége, és a vécék undormánya egyre kevésbe jutott el a tudatunkig. Csapatunk női tagjai heroikus küzdelmet vívtak a kilométerekkel, idővel, és főleg az erejükkel. A pihenőket igyekeztünk kevésbé haszontalanul eltölteni, de értelmes dolgokra ne gondoljatok. Kávéztunk egyet Fonyódon, ahol egyik sofőrünk megállásra kényszerítette a budapesti személyvonatot, majd egy szemesi nóném büfében olyan hambit toltunk, amiben kétdimenziós hús lifegett két darab sejtsornyi vastagságú rohadt saláta között, ráadásul a konyha egybenyílt a női vécével. Olyan poénokon kezdtünk röhögcsélni, amiken még egy retardált óvodás is sírt volna, a szavak nem akartak értelmes mondatokká tapadni, és a legcukibb tanítónénik is úgy kezdtek káromkodni, mintha kötelező lenne a versenyben maradásért. Fejben maximum egyjegyű számokat tudtunk összeadni, azokat is lassan, megfontoltan. Számoltuk a kilométereket, ekkor már – hál’Istennek – visszafelé. Nem nagyon emlékszem hasonló fáradtságra.

Célban a csapat
Célban a csapat

Célba érkezés előtt aztán összeállt a csapat. A 32. váltóponttól az utolsó 3 kilométert együtt tettük meg. Olyanok voltunk, mint egy izzadt muszlim család: Abdullah apu az élen csörtetve, utat tör a mögötte riszáló – és tulajdonát képező – négyfős izzadt asszonysereg előtt. A célban chippeltünk, ezzel magunk mögé utasítottunk 220 balatoni kilométert. 220 együtt töltött kilométert. 220 olyan kilométert, ami mostantól ötünk közös 220 kilométere lesz. Magunk mögé utasítottunk huszonegy órát és még negyvennégy percet is. Ez ötünk huszonegy óra és negyvennégy perce marad. Élményekkel, vidámsággal, kellemetlenségekkel, és felemelő pillanatokkal teli órákat és perceket. Megtudtuk egymás titkait, gyengéit és erősségeit, politikai nézeteit, illetve azt, miként viselkedünk extrém körülmények között. Ez hát az én történetem. Ez a Mi történetünk. Ez az Etyeki Tanerő első ultrabalatoni versenyének rövid leírása.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..