Óriás-szívás után óriás-csók

LDEzt a bejegyzést a 6. Etyeki Vesszőfutás lebonyolításának emlékére írtam. Megjegyzem, nem egyedül dolgoztam. Csapatban, mint az oroszlánok. Viszont voltak önálló feladataim, így hát van miről jegyzetelni. Csendesen azon elmélkedem, hogy klassz dolog-e futóversenyt szervezni. Ráadásul évente egy komolyabbat, egy nagyszabásút. Ha arra gondolok, hogy hány rácsodálkozás ült ki arcomra, és hány nab@zmeg hagyta el a számat a kezdetektől a versenyek napjáig, akkor talán soha többet nem állok bele a következő évi szervezésbe. Ha viszont eszembe jutnak a startvonalon toporgó, és célvonalon átrepülő adrenalinmosolyos futók, akkor azt mondom: – Ne rinyálj már, Gábor! Kussolj, és örülj! Kicsit mazohista ez a játék, olyan búgócsiga, ami egyre gyorsabban forog, és a sebességtől kicsit mindig más a színe. Folyamatosan azon gondolkodik az ember, hogy már eleget látta forogni, leállítja, véget vet a pörgésnek, de a kiváncsiság miatt nem teszi. Hiszen akkor sosem tudná meg, milyen új színeket produkál még a forgó-morgó búgócsiga.

Nem olyan vicces…
Nem olyan vicces…

Szimbólum…

Biztos láttatok már olyan célba érkező futót, aki verseny előtt balf@sz módon nem ragasztotta le a csöcseit, és lazán ugrándozó pamutpólója pár óra alatt úgy ledarálta a két bimbuszt, hogy azok élő ecsetekként vérvörös rózsákat festettek a versenykelme fonákjára? Látszott a figura fején, hogy rohadtul fájnak a didkói. Pólóját izzadt testétől távol tartva grimaszszerű vigyorral az arcán futott a célvonal felé, és legszívesebben minden mosolygó szurkolót elküldött volna a két kilométeres véreres brébe. Azonban nem tette, mert a fájdalmon túlmutatott a büszkeség, és a teljesítés utáni jó érzés. Az is valószínű, hogy két héten belül – amikor szétszecskázott bimbói már bevarasodtak – újra valami versenyen morfondírozott. Nos, ilyen érzés a versenyszervezés is. Szívás, de épül tőle az ember. Ebben a bejegyzésben két neurotikus pontot érintek. Csak kettőt, nehogy elmenjen a kedvetek egy saját futóverseny delegálásától. A többit majd később…

LDKell egy weblap, de csilivili ám! Működő honlap készítése.

Ha annyi tízezresem lenne, ahány futóverseny weblapját átnézegettem, akkor valahol Andy Vajna és Mészáros Lőrinc között állnék a gazdagok top listáján. Informális, kreatív, reszponzív, legördülő, régimódi, egylapos, magazinos, kistököm. Az volt a leggázabb, hogy mindegyik fajtából – a „kistökömön“ kívül – találtam tutit, és gagyit. A tutikat kipróbáltam, lesablonoztam, megnéztem, náhány szervezővel láttamoztattam, aztán kikukáztam, mint egy pohárka, hűtőben felejtett penészes kefírt. Mindegyik tuti sablonba beleöltem egy halom időt, majd kuka.

LDAzután megtaláltam az első „világbajnok“ lapot, fényesre nyaltam, teleraktam a verseny infóival, majd végezetül szépen hátradőltem a karosszékben. Kinyitottam egy doboz dréherantit, megittam, közben úgy nézegettem az elkészült cuccot, mint ahogy az újdonsült apa csodálkozik rá újszülött gyermekére. – Szép, szép! – mormoltam magam elé elégedetten. Újabb dréher, újabb mustra. – Szép, szép! – mondtam félhangosan. – Szép, szép………… Szép, szép………….., de……. Amikor előkerült ez a „de“, akkor már tudtam, hogy az újszülött tulajdonképpen okés, csak éppen nem tetszik az arca, a szeme színe, ritkás haja, és ha jól belegondolok, qrvára idegesít a hangja, meg egyébként rusnya úgy, ámblokk. Azaz a gyönyörű sablon villámgyorsan átalakult egy nagy rakás hulladékká. Másnap kezdhettem újra a keresést, feltöltést, szerelemre ébredést, és egy kivételével a csalódást. Egy kivételével. Ugyanis január közepén megtaláltam Őt. Őt, az Etyeki Vesszőfutás kettőezertizenhatos versenyének sablonját. Azt, amin keresztül neveztetek.

LDSzép pálya? Pontos pálya? Biztonságos pálya?

Nem mindig én döntök a pályák vonalvezetéséről, de idén enyém lett ez az egyébként hálás feladat. Hálás, mert a távok viszonylag pontos belövéséhez rengeteg alkalommal kell befutni a terepet, azaz tömérdek edzési lehetőséggel szolgálnak. Nyilvánvaló, hogy vannak a világban olyan helyek, ahol nem lehet szép pályát kialakítani. A tízkerületi vas – és acélöntőde körül, a mátrai hőerőmű udvarán, a havanna lakótelepen vagy a bronxi szegénynegyedben, a hortobágyi szikes pusztán áradást követően, a fóti ogremocsárban biztos sokkal nehezebb dolgom lett volna elfogadható útvonalat kijelölni. Ellenben Etyeken adott a költőiség. Nincs egy talpalatnyi sík terület. Mindenütt szőlők, virágzó gyümölcsfák, orgonabokrok. Az Öreghegy pincesoráról nem is beszélek. De. Dehogynem, beszélek. Olyan, mint valami bordeauxi szőlőhegy présházas övezete. Nem is csupán költői, egyenesen festői. Még fokozhatnám, de nem teszem, mert az már nyáladzana. Maradjunk annyiban, hogy az útvonal baromi jó volt.

LDA pontosság nem az erősségem. A negyedmaraton másfél, a félmaraton egy teljes kilométerrel lett hosszabb. Innentől kezdve csak az átnevezés, és a marketing lehetősége maradt a kezünkben. Egy plusz jel a versenytáv elnevezése mögé, és jó napot kívánok. Lefutottátok? Le. Szóltatok érte? Nem. Élveztétek a plusz „métereket“? Asszem…

LDMost pedig jöhet a vicces, de valóban neurotikus rész: biztonságos, nem eltévedős pálya kialakítása. Április elején a fészbuksin rám írt egy szőke, baromi jó csaj, hogy jönne a versenyre, látta is a feltöltött térképeket, de mégis parázik attól, hogy eltéved, és neki a pusztazámori hulladékközpontban lesz a verseny vége. (Pedig milyen tuti befutócsomagot kapott volna a hulladékkezelő kapujában.) Azt írtam neki, amit várt. Minden fasza, minden rendben lesz. Mindegyik szőlőtőke mellett ott áll majd egy etyeki térképész, mindegyik fordítónál négydiplomás rendőr irányítja a forgalmat, és lámpás kereszteződéseket alakítunk ki, ahol csak lehet. Nyugodjon meg, eltévedni nálunk csak az tud, akinek az a célja.

LDEz az ígéret kötelezettséggel járt. Valamennyi útvonalat végigszalagoztunk. Kétszer. A fatuskókat ragasztócsíkokkal, a bokrokat kordonszalaggal láttuk el. Kanyarok elé nyilakat, szalagokat, és ragacsokat helyeztünk ki. A biai háziasszonyok kedvéért még úvésárga csíkokat is festettünk a fűre, földre, aszfaltra, de még a levegő gázmolekuláira is. Amikor már 150 százalékosnak éreztük a biztonságot, akkor valamennyi kereszteződéshez önkénteseket szerveztünk. Nem egyet, de kettőt. Ha azt kérdezitek, hogy eltévedt-e valaki, akkor a válasz egyértelmű. Nem. Ha azt kérdezitek, hogy a versenyt követően mennyi időbe telt rekultiválni a kiszalagozott szőlőhegyet, akkor a válasz: pont annyiba, mint felszalagozni. Ha azt kérdezitek, volt-e értelme ennyire túlbiztosítani a pályát, akkor a válasz: persze, hogy nem. Ha pedig azt kérdezitek, hogy jövőre is ugyanígy biztosítjuk-e a pályát, akkor a válasz egyértelmű: még jó hogy!

Hiszen milyen szar ügy a Pusztazámori Hulladékkezelőbe megérkezni…

[supsystic-gallery id=’1′ position=’center’]

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..