RunCard Lámpás Futás, mellesleg az őz igen hülye állat

Azért villantom most ezt a bejegyzést, mert a tegnapi futóeseményen felmerült az a kérdés, hogy mi a szentséges répát lehet írni egy közönséges futásról, egy „közösségi edzésről“. Hát, asszem, egy közönséges futásról semmit, ellenben a Runcard közösségi futásán szerzett élményeket, a sötétség leple alatt előtüremkedő emlékeimet szívesen megosztom veletek a szokásos, megszokott, legálisdrogos stílusban.

Az eseményt Soós Péter, RunCard-fater hozta létre, és osztotta szanaszéjjel a fészbukon. Immáron negyedik alkalommal. Úgy gondoltam, hogy amennyiben háromszor már jó volt, meg működött, és örültek neki azok a fazonok, akik olyan perverzek, hogy este nyolckor futni, és nem sörözni, csajozni, pasizni, bulizni indulnak, ráadásul harminc kilométert teljesítenek egy módjával kitáblázott, részben vaksötét útvonalon, akkor miért ne gerjedhetnék be én is. Hát ráklikkeltem a fészbukos „csatlakozom“ gombra, és nem fogjátok elhinni, de csatlakoztam. Július 8-án, péntek este tehát beöltöztem talpig sztreccsbe.

Balról jobbra: Rosszmagam, István, Piri, Zsóka, Erika
Balról jobbra: Rosszmagam, István, Piri, Zsóka, Erika

A menet az Agárdi-szabadstrandról indult, ami Gárdonyban van. Ez a „cím“ pont arra jó, hogy szépen átkúrja a dzsípieszt, és autód soha ne gördüljön be a gárdonyi Agárdra. Tehát maradtak a fejben eltárolt emlékek. Annak rendje, s módja szerint megérkeztünk a szabadstrand parkolójába, a rajt színhelyére. Többes számot írtam, hiszen voltak társaim is, akik külön kocsival utaztak, nehogy hallgatniuk kelljen a folyamatos, idegesítő pofázásomat, illetve néhányezres trágár kifejezésből álló szókincsemet, amit szívesen, fordulatosan, és meglepetésszerűen tárok fel bármilyen összetételű társaságban. A parkolóban újabb ismerősökbe ütköztünk, és a futás előtti futókra jellemző mélyenszántó beszélgetésekbe, dialógusokba kezdtünk. A dialektikus materializmus szubsztanciáiról, a génmanipuláció káros hatásairól, a kibernetika és asztrofizika törvényszerűségeiről értekeztünk, és nem arról, hogy milyen gélt zabálunk, milyen tapasszal ragasztjuk le tőgyeinket, hogyan szakadt le a vádlink bokáig, ki hány darab fekáliakupacot fog elhelyezni szerte a velencei-tavi vidéken. Nem, nem, nem. Mi komolyak maradtunk, mint mindig.

A képen Soós Péter látható, amint éppen felvezeti, mi a deal.
A képen Soós Péter látható, amint éppen felvezeti, mi a deal.

Most pedig jöhet a bejegyzés futásrésze. Ez tulajdonképpen válasz lesz Váczi-Mag Erika, azaz T.Anyu megjegyzésére, hogy mi a fenét lehet egy ilyen jellegű futásról írni. Íme hát. Az úgy kezdődött, hogy Soós Péter a rajthoz invitálta a futókat, és rövid monológot követően útjára engedte az ötven-száz főnyi társaságot. Azaz a starton már túl is vagyunk. Ezt követően az egyik lábamat srégen a másik elé tettem, majd a másikat az egyik elé, ugyancsak srégen. Viszonylag normális sebességgel ügyeskedtem, azaz nemcsak lépkedtem, hanem egyenesen futottam.

Móritz Piroska, biai futó, "fejben dzsípiesz" specialista, és én. Asszem pont valami hasmenéses történetben vagyok…
Móritz Piroska, biai futó, “fejben dzsípiesz” specialista, és én. Asszem pont valami hasmenéses történetben vagyok…

Egy ideig Móritz Piroskával igyekeztem beszélgetni, de – és ezt nagyon nem értem, sőt egy kicsit fájlalom – Ő hét kilométeren belül látványosan levált rólam, és előreküldött, hogy fedezzem fel a vidék rejtelmeit. Ezt úgy értelmeztem, hogy nem akarja hallgatni a vegytiszta hülyeségeimet, és megsértődtem. Elindultam hát azon az úton, ahol csak én léteztem, meg az aszfalt egyenetlenségei, és mi ketten az éjszakába símultunk. A pálya különlegessége, hogy nappal is igen nehéz követni a táblák jelzéseit, ezért koncentrálni kezdtem arra, nehogy elkúrjak valamit, és a végén a sanghaji kikötőben találjam magam. Ez kiválóan sikerült, bár igénybe vettem a helyismerettel rendelkező futók lámpáinak irányjelző fényeit is. A tó északi részéről vaksötét, tökegyenes, dögunalmas, aszfalthuplis, öt kilométeres, gondolkodós, gyerekkori zavar-feltárós szakasz vezet a déli part irányába. Írhattam volna, hogy mindez nyugati oldalon van, de az túl egyszerű lett volna. A huszadik kilométertől számolni kezdtem a visszalévőket. Depis lettem, unatkoztam. Jobban, mint kispöcs koromban a martonvásári kukorica-címerező tábor második munkanapján. Ott ugyanis mély depresszióba zuhantam, mikor rádöbbentem, hogy két, egyenként fél kilométer hosszú kukoricasor között járkálok, és az a feladatom, hogy kihúzzam a kukorica tetején lengedező porzós virágot úgy, hogy az én magasságom egy méter húsz, a kukoricáé pedig kettő. A foghiányos, prosztó agronómus faszi arcképe is beugrott, aki emígy magyarázta el a munkát nekünk, tizenéves, zsengelelkű kiscsávóknak: „A kukorica cíjmere a fijúvirág! Az vóna a feladat, hogy leszakíccsad onnajt felülrű, mintha letépnéd növény pöcsét!“ Ezzel a frappáns gondolattal engedett be a klausztrofóbikus kukoricasorok közé. Az a kilátástalanság hasonlított erre az útszakaszra.

LD
Valami ilyesféle cucc volt a gépen, csak masszívabb, macskaepilálóbb

Gondolkoztam még ezen-azon. Főleg a hét eseményein. Eszembe jutott egy a jelenet – ha épp kajálsz, most hagyd abba az evést – ami fényt vitt az éjszakába. Az online edzésnaplómba – mert ilyenem is van – már bejegyeztem. Pár nappal ezelőtt Herceghalom felé futottam az egyes út régi szerelőszakaszán. Egyszer csak szembejött egy teherautó, melynek oldalán szecskázóberendezés tisztította az árokmenti gazost. Ne egy sima fűnyíró kaszára gondolj, hanem olyan gépalkatrészre, ami még a bokrot, sőt a kisebb facsemetéket is letarolja. A berendezés tíz centire a föld felett dolgozott, és minden lószart felaprított, ami az árokban tíz centis magasságban feküdt. Szemetet, bokrokat, csalánost, pillepalackokat, szóval mindent. Amikor elhaladt mellettem, és visszatértem az Ő oldalára olyan bűz csapott meg, amit csak rothadó hulla okozhat. Néhány méteren belül először egy lemetélt macskafejjel taliztam, majd egy valamikor a fejhez tartozó felpuffadt testtel, melyet a szecskázó gondosan epillált, és finoman kipukkasztott, így a kis nyílásokon keresztül a periódusos rendszer valamennyi gáza felszínre törhetett. Ez az emlék a huszonötödik kilométeren csapott le rám, és rögtön felébresztett. A maradék öt kilit a déli part kínzóan uncsi bringaútján tettem meg végig arra koncentrálva, hogy ne gondoljak egy nagy adag hagymás rostélyosra, mert különben megemésztem saját gyomrom falát. A célba éhesen, szomjasan, fáradtan, büdösen érkeztem, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. De még nincs vége. Hiszen hova lett a címben felvezetett állat, a hülye őz?

A RunCard Lámpás Futáson voltunk jópáran
A RunCard Lámpás Futáson voltunk jópáran

Éjfél előtt útnak indultam Etyekre. Baracskánál Alcsút felé fordultam. Tök nyugis volt minden, csak a reflektor világította útszakasz mozgott. Az alcsúti úton aztán megélénkült az élet, és a pulzusom is. Elsőként egy négytagú nyestcsalád kelt át az úton, balról jobbra. A bal oldali vetésben még négyen voltak, a jobb oldali kukoricásba már valószínűleg csak hárman érkeztek épségben. A negyedik bizonyosan húsz centi széles radiálmintázatot kapott a hátára, hiszen kábé nyolcvannal hajtottam át rajta. Pulzusom ezer lett, megálltam, és a futáson jól bevált fejlámpával keresgélni kezdtem a szívós kis dögöt. Annak azonban se híre, se hamva nem volt már. Csodálkoztam, hiszen felkészültem rá, hogy egy kétdimenziós tetemmel, egy nyestmatricával kell farkasszemet nézzek, és ha még él, át kell segítsem a túlvilágra. De a nyestnek nyoma sem volt. Ekkor hirtelenjében kis verset kreáltam, miszerint:

„Nem tudom, hogy menyét volt vagy nyest-e,

De mindegy, Isten pont elibém nyeste.

Autóm széttiporta, és fejét jól lenyeste,

De eltűnt a hulla vagy elnyelte az este.“

Az őznél nincs ostobább élőlény. Ismert tudósok szerint…
Az őznél nincs ostobább élőlény. Ismert tudósok szerint…

Szépen visszazökkentem a gépbe, teljesen felébredtem, csak a harminc kilométernyi futástól voltam kicsit macskás. Gyorsítottam, és a gázolásra gondoltam. Alig haladtam négyszáz métert, a göböli kanyarban újabb meglepetés ért. Az árok menti magas susnyából hirtelen elém lépett egy őzsuta, majd sután megállt az út kellős közepén. Mintha egyszerre lett volna vak, süket és persze tök hülye. Hiszen az autóm lámpáit messziről lehetett látni, hangja is volt a motornak, és ráadásul nem én vagyok a vadállat, akinek a Magasságos olyan érzékszerveket gyártott, hogy még a pocokfingot is meghallja, hanem ennek a balga jószágnak. Szóval, tehát, még ott dalolt a fejemben e nyestes versecske (figyi, mennyi e betű…), mikor egyszer csak a nyestnél ötven kilóval nagyobb élőlény kezdett kamikáze akcióba. Mondanom sem kell, pulzuskontroll elveszett, adrenalin felszökött, ösztönök beindultak, és jöhetett a hipermegasatufék – kurvagyorsanrántsdfélreakormányt kombináció. Ezzel együtt kolibrisebességű ima is elhagyta a számat, ami finomítva valahogy így szólhatott: – Ugorj félre Bambi, b@szki! Ami Isten létét bizonyítja, hogy meghallgatott. Az ABS racsnizott, a kormány pörgött, Bambi pedig lépett egyet oldalra. Ez volt a szerencséje, és így esett el egy üzlettől a Nissan Gablini. Amikor találkozott az autó orra Bambi derekával, nagyjából eggyel vagy féllel haladtam előrefelé. A hülyegyerek (ez az őz beceneve) megbotlott, és a kocsi előtt elhasalt. Innentől felgyorsítom. Kiszálltam, megnéztem, hülyegyerek felnézett rám, valóban hülyegyerek tekintete volt, felkászálódott, és mintha semmi sem történt volna megrázta magát. Ekkor akár meg is simogathatom, azt se reagálta volna le. Nagyasszonyos mozdulattal a jobb oldali erdős bozótosba lépett. Én meg csak álltam ott, mint Bálám szamara, és azon gondolkodtam, hogyan tudott ez a faj fennmaradni, amikor olyan buta, mint a segg. Ha pedig Isten gyártószalagján készült (biológia szakos tanárként írom ezt…), akkor miként kapott az őz gyári számot a Jó Öregtől.

Végezetül. Tudom, hogy ez egy futással foglalkozó blog. Ezért itt köszönöm meg, hogy részt vehettem a RunCard, és Soós Péter eseményén. Nagyszerűen éreztem magam, valamint nagyon örültem annak is, hogy együtt futhattam biaiakkal, pöstiekkel, és végre megismerhettem Váczi Mag Erikát, az idei UB második helyezett női párosának tagját. Kicsit alacsonyabbnak hittem, de így is jó lesz…

Mindenkinek szép nyarat, széles utakat, és kóbor kutya mentes ösvényeket kívánok!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..