Siratófal és Halálvölgy a Gerecsében

gerecse_logo_2015Megint ott kezdődött a történet, hogy képtelen voltam időben kelni. Pedig jobban gyűlölöm a tömeget, mint az M1 híradó belpolitikai részét. Három évvel ezelőtt futottam először a Gerecse ötvenes távját, és nem felejtem el, milyen érzés volt utolérni a hatórai rajttal elinduló nagyikat, akik pont olyan szélesek voltak, mint a turistaösvény, ráadásul előzéskor rátarti módon rendre utasítgattak, mintha a cébéás sorban betolakodtam volna eléjük. Most pedig újra beszoptam a tömeget, mert inkább söröztem és filmeztem este, így az alvás másodlagossá vált.

Ebbe befért mindenem. Pia, kaja, ruha
Ebbe befért mindenem. Pia, kaja, ruha

Hajnali fél ötkor ébredtem. Kávé, budi, fél lekváros pita, budi. Öltözködés, ruha szprézés (előre be szoktam fújni a pólómat, nehogy valaki felboruljon mögöttem), amino-izoital kémiázás, itatózsák feltöltés, újabb budi, újabb kávé, lekváros pita másik fele. Kiegészítő szarok összekaparása (telefon, töltő, pótaksi, kábel, kistököm), autó, indítás. Leállítás, autóból ki, vissza a lakásba, budi. Szerintem ismerős nektek is a történet. Na, mindegy, fél hat, indul a mandula.

Hat óra előtt pár perccel megérkeztem Tatabányára, a tett színhelyére. Parkoló nyista. Rövid keresgélés, és nagyjából húsz jogsibevonásos közúti szabálysértés után találtam egy kis zugot, ahova letehettem a kocsit. Gyors regisztráció, pisikaki, majd kakipisi. Lehet, hogy nem ez volt a sorrend, de számszerűleg okés. Nevezéskor kaptam egy A4-es kartonlapot, ami arra szolgált, hogy a hegyen tudjam, hol vagyok, és az adekvát rubrikákba pecsételjenek az „ellenőrzőpontokon“. Ezt magamhoz vettem, és nekivágtam a Gerecse 50 elnevezésű távnak. Kettős cél mozgott a fejemben: végig felismerni a fákra festett fehér köröcske-jelet, és 5 órán belül letolni a távot.

gerecse50DiagramAz első pár kilométeren kerülgettem a turisták nyüzsgő rajait, akik nem veszélytelenek, hiszen nordikos botjaikkal össze-vissza hadonásznak, mintha kötelező lenne valakit izomból leszúrni. A negyedik kilinél aztán jött az ultramegagiga szoppancs, egyfajta gerecsei titanic élmény. Irdatlan tömeg evezett felfelé az egyszemélyes ösvényen, megkerülésükhöz beszédbe kellett elegyednem mindegyikkel. Az első pecsételőpont előtt kétszáz méteres sor állt, emiatt úgy döntöttem, hogy az ellenőrző lapot jól leszarom, és inkább futok, mint sorban állok. Emiatt a „versenyidőm“ is elúszott. Mondjuk, nem nagyon érdekelt, hiszen kikerülhettem a nagyon komoly tömegből. A hatodik kili aztán meghozta a szokásos „mostmegmiaszarlesz“ élményt. Az itatózsák nem adott cuccot. Meg kellett állnom, és megigazítani a tököm tudja mit. Igazából most sem tudom, hogy a kupak letekerése vagy az itatócsövek újra összetolása okozta az áttörést, de megint képes voltam az arcomba szívni a BCAA-ból és izoporból kotyvasztott italt. Ezalatt népies káromkodásokat gyakoroltam, közszemlére téve egy igazi parasztot, magamat. A hetedik kilométertől a huszonkilencedikig eseménytelenül teltek a percek. Futottam a fehér pöttyöt követve, mint egy pásztorkutya a juhok körül. Nem emlékszem gondolatokra, de ha voltak is, maximum a sör vagy az M1 híradó körül foroghattak. Aztán huszonkilencnél elém állt a gerecsei Siratófal.

A Bánya-hegy nagyjából a semmiből emelkedik ki, és másfél kilométeren keresztül szolgáltat egy közepesen kemény hátsófali infarktust. Kétszáz méter szintet kell itt legyőzni úgy, hogy fától fáig félfekvő-hasaló pozícióban araszolunk előre. Előtte és utána is emelkedő van, így megkaptam a három az egyben érzést. A huszonkilencedik kilométeren 10:25-ös átlagot produkáltam, ami jobb esetben két kilométernyi haladás szokott lenni. Az a szerencse, hogy ezen a színhelyen totál egyedül voltam, így senkinek sem fejlesztettem tovább a szókincsét.

LDA továbbiakban eseménytelen, de fájdalmas kilométerek jöttek. A durvább lejtők (halálvölgyek) sziszegős csípőfájdalmakat hoztak, csak az emelkedőket élveztem. A 41.kilométertől kezdődő mérföldes emelkedőt szinte már perverz módon vártam. Legyőztem, megfutottam. A Gerecse 50 utolsó öt kilométere nagyon sete-suta. A bozótos, susnyás, rambós, eltévedős, élvezhetetlen erdei szakaszt váltja a Turulhoz vezető két kilométernyi aszfaltszerpentin. Tűző nap, üres itatótartály, enyhe fáradtság. A negyvenhetedik kilométernél pillantottam meg a vasmadarat. Az érzés, ami ezután következett, leírhatatlan: a madártól Tatabánya széléig vezető lépcsősor. Az még hagyján, hogy macskás lábbal kell lefelé tipegni, de olyan lépcsőkön, amik között nincs két egyforma méretű. A korlátba kapaszkodva bicegtem lefelé, mint egy ovis, aki éppcsak túlvan az első lépésein. Ez a kili őrült meló volt a városig. A központhoz érve – mivel nem volt ellenőrző lapom – futottam még egy kilométert, hogy meglegyen az ötvenes, ettem-ittam, lazítottam. Ezután szóltam a vonalkódleolvasó csajszinak, hogy nincs papírom, de élek, tudjanak rólam, mire előpattant egy srác, aki rögtönzött számomra beérkezési időt, így bekerültem a rendszerbe. (Sok értelme így nem volt)

Célomat bőven elértem. Majdnem végig felismertem a fehér köröket, nem csesztem szét a lábam, öt órán belül teljesítettem az ötvenest, sőt a központban láttam egy olyan nőt, aki az első mosolyig volt álomszép, aztán nem volt egyetlen metszőfoga sem. Hát, ez van.

A futás GPS rajzolta jele → UT Gerecse 50

Mindenkinek kellemes, kóborkutya-mentes, széles ösvényes hétvégi futásokat kívánok. A vivicittásoknak meg tíz kilométernek tűnő huszonegyest.

Csimax

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..