Suhan6ttam – Éjszakai hatórás futásom története

suhanj_logoRövid verzió: elmentem, hat órán keresztül futottam, hazajöttem, aludtam, most pedig írok egy versenybeszámolót. Tulajdonképpen sommás befejezése is lehetne életem egyik legkeservesebb versenyének, azonban egyáltalán nem fedné a valóságot. Kimaradnának a kerekesszékes sportolók, a látássérült ultrafutók, a legyalult mellkasbőr, a versenysör, a „mikorleszmárvége“, „deteleatökömazegésszel“, és a „mostadomfel“ gondolatok randomszerű bevillanásai, a sötétség, a depresszió, a hét és feles kilométerek, a toi-toi támadás, a pitymallat, és így tovább, et cetera. Elkezdem, hogy gyorsan be is fejezzem.

Előjáték:

 Még sosem futottam hat órán keresztül egyvégtében. Beteg gondolat.

 Még sosem futottam olyan versenyen, ahol az idő a cél, és nem a megtett út.

 Utálok este futni, mert akkor sörözni szeretek.

 Éjfélkor jó esetben pénzről és csajokról elmélkedem, csukott szemekkel, alfás aggyal, félálomban.

 A toi-toi budi a mumusom. Nappal is. Éjszaka még jobban megrémít, mert nem látom mi úszik a műanyag edény alján.

 Szeretem a cickóimat egyben látni. A tubarózsa-szerűen szétnyílt bimbózat idegen tőlem.

 Nem szeretek azért terpeszben futni, hogy ne érezzem azt a természetes állapotot, hogy a fenekem két féltekéből áll.

 Imádom a sört! Mondtam volna? A versenysörröl hallottatok valahol?

 Arról írtam már, hogy van Isten? Lehet, hogy nem is egy?

Ann-nal, a veresi futókörössel.
Ann-nal, a veresi futókörössel.

Most írok …

A Suhanj6 hagyományos jótékonysági ultrafutás. Sérült emberek számára gyűjt pénzt, támogatást a Suhanj alapítvány, többek közt futóversenyek szervezésével. Igazából ez volt az egyetlen motiváció, hogy elinduljak Szigetmonostorra. Több pozitívum és negatív élmények mellett, komoly tapasztalatot szűrhettem le a végén.

Éjfél, nagyjából kétszáz – hozzám hasonló – fejlámpás őrült állt a startvonalon. Szigetmonostor létezését, és a Duna-partot csak sejteni lehetett, mert mindent felzabált a sötétség. Visszaszámlálás. Ekkor tudatosult bennem, hogy hat órán keresztül kell futnom egy két kilométeres pályán. Oda-vissza, mint valami elmeháborodott hárshegyinek. Ötszáz métert követően fordító, majd egy kilométer múlva újabb fordító. A két fordító között pedig kétszáz ember bitorolja az aszfaltot. Ez az alapkép. Most a saját futásomról írok a szokásos stílusban.

Az ötvennegyedik kilométernél.
Az ötvennegyedik kilométernél.

Mivel a pálya összesen egy kilométer hosszú volt, ezért a frissítést elég kézenfekvő egyszerűséggel oldották meg az ultrások számára. A pálya időmérő-kapu utáni szakaszára asztalokat, az asztalokra számozott dobozokat pakoltak. Rajtszám szerint minden egyéni futó itt tárolhatta saját frissítőjét, zseléjét, géljét, hóbelebancát. A 68-as számú doboz az enyém volt, ebből szerintem kitaláljátok a rajtszámomat. Annyit segíthetek, hogy nem a 67-es és nem is a 69-es volt. Az első tíz kilométeren egyáltalán nem frissítettem. Az otthonról idecipelt gyomorinfluenzát és a sötétség miatt rám telepedett depressziót igyekeztem kussoltatni, ezért a kigondolt átlag 4:50-es kezdő tizest átértékeltem. Nem kicsit, de igencsak. Nagyjából azon dolgoztam, nehogy összehányjam csinos kis zöld futómezemet. A huszadik kilométer előtt megálltam a kilazult jobb topánkát újrafűzni. Ekkor húztam be az első hatperces kilcsit. Négy kilométerenként frissítettem, így az első huszas után elfogyott az izoitalom. Gyomromban egy nagyobbacska TNT tekercs gyújtózsinórja sercegett. A huszonhetedik kilométer után hirtelen elfogytam, mint a félhold. Innentől kezdődött az igazi „barkácstanfolyam“. Mivel mindkét combhajlítóm merevebb volt a vasúti sínnél, totyogni kezdtem. Ráadásul az újrafűzött cipőm annyira szorított, hogy újra újrafűztem. Újabb két percet vesztettem ezzel. Igyekeztem elkerülni a további fájdalmakat, totál lelassítottam.

Amikor a verseny előtt a kezembe nyomták ezt, azt gondoltam, hogy ez egy 18 karikás futás lesz.
Amikor a verseny előtt a kezembe nyomták ezt itt, arra gondoltam, hogy most egy 18 karikás futás következik.

35 kilométernél még a „hat perces ezresek“ tartományában futottam, de végig arra koncentráltam, nehogy két mobilvécé közé szüljem a gyomromban tomboló pokolfajzatot. Azon merengtem, hogy feladom a versenyt, és hazahúzok a fenébe. A csípőm olyan volt, mint egy dór oszlop, nem hajlott, és összenőtt a hátammal. Ekkor – a sötét szigetködből – megszólított egy hang. Az a hang, aki újrabútol, és átértékeltet. Motivál, és seggbe rúgja a rinyáló futót. Na, ki lehetett? Na? Ééééééés, nem talált! Nem az Isten szólított meg, hanem Szabó Csaba, akivel együtt hosszúztunk a Szufla Ultrán, nem mellesleg a sógorom. Úgy döntött, hogy Budapestről kikocog hozzám ide Tökömfalvára, és kisegít egy versenyen kívüli futással. A hónom alá nyúl, és rám pirít a nyafogásért. Ráadásul, hogy kerek legyen a perec, hozott magával egy doboz „versenysört“. Hogy mi az a versenysör? Egy kicsit később beúszik a képbe.

Most viccen kívül… :) (a kép az 56. kilcsinél készült)
Most viccen kívül… 🙂 (a kép az 56. kilcsinél készült)

A negyvenedik kilométernél pont úgy mozogtam, mint a Dzsek és Róz a Titanic-katasztrófa után két órával. Totyogva róttam a métereket, ráadásul vadiúj átnedvesedett futópólóm zabálni kezdte a didkóimat, és a bőröm egyes foltjait. Az alsógatyám szintén felmart rendesen, főleg a gravitáló kellékeket. Azon elmélkedtem, hogyha most készítenének fotót a „szerszámoskamráról“, és transzparens jelleggel a középiskolás anatómia könyvek „külső nemi szervek“ oldalára kopiznák a képet, vajon hány gyermeket hinné el, hogy tényleg ilyen az egészséges munkadarab. Minden lépés fájdalomba torkollott, ezért lassan táguló terpeszben kezdtem futni. Attól féltem, hogy nem lesz elég a kijelölt félsáv. A bajt csak tovább tetézte, hogy úgy elnyelt az egyik mobilvécé, mint csillagfényt a fekete lyuk. Három percet vesztettem vele.

Az ötödik órától valamennyi körön frissítenem kellett. Minden italom elfogyott, pedig a verseny frissítőasztalánál is vedeltem. Nem maradt más, mint felnyitni a Csabi-féle sört. Szerintem mindenki hülyének nézett, amikor a pitymallat első fényeitől övezve letoltam egy fél doboz gösszert. Ekkor újra csoda történt.

Már az első száz méteren éreztem, hogy javul a közérzetem. A sebességet növeltem, és visszatértem a versenybe. Két dolgot vártam: az újabb fél liter sört, és a hat órát lezáró jelzőhangot. Az utolsó két kilométeren szinte repültem. 57,45 kilométerrel zártam a hatórás versenyt, ami csúfondáros eredmény. Mégis kimondhatom: nem adtam fel!

Suhanj kösziVégkonklúzió

 Viszonylag korrekt szervezés.

 Dög unalmas, ötlettelen pálya.

 Nulla konferálás.

 Egy befutóérem azért szép gesztus lett volna.

 A segítők jó arcok voltak.

 Csodálatos hendikep sportolókkal találkozhattam.

 A Veresi Futókör ápolt és támogatott, különösen Berényi Annamária. Vonzódását meg is értem, hiszen rendkívüli agyi kapacitásomat, markáns jóképűség egészíti ki.

 A futás végén herceghalmi futótársaim, Bácsalmási Gábor és Pécsi Andi egy üveg sörrel vártak a célban. Köszönöm Nekik a szurkolást.

 Ha Szabó Csabi nincs, akkor feladtam volna félidőben. Köszönöm Neki!

 A sör újra bizonyította, hogy telitalálatos csodaszer.

 Erre a versenyre nem álltam össze agyban. Picit másképp fogalmazva: nagy rakás szar voltam.

 Sötétben továbbra sem szeretek futni. Valószínűleg nem is fogok.

 A verseny több szempontból is embert próbáló volt: rövid pálya, zsúfoltság, sötétség.

 A kínok kapcsán több komoly tanulságot vontam le, melyet alkalmazni fogok a következő versenyen.

 Mindent összevetve jól éreztem magam, hiszen

LegalDrugA futás legális drog.

icon_mobile_menu← További bejegyzéseket, beszámolókat a weblap bal felső sarkában található menü ikonra kattintva olvashatsz! Igen, az ott balra fent…  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..