Teve, aki szomjan döglött a sivatagban

LegálisDrogPrológus

A teve akár két hétig is kibírja szomjan egyetlen feltöltéssel. Ilyenkor a púpja megdagad. Egyszerre akár száz liter vizet is képes meginni. De mit tenne, ha abból a dagadt púpból egyetlen korty vízhez sem jutna? Megdöglene? Vagy kérne egy üveg kólát a gazdájától?

Én vagyok a teve, zsákom a púpom

Szabó Csabival (optivitás nájlon-man), akiről már írtam néhányszor úgy döntöttünk, hogy futunk egy negyvenkettes karikát Etyektől Etyekig, Gyúró és Alcsút érintésével.

Ezt a zsákot 17000 forintért árulták.
Ezt a zsákot 17000 forintért árulták.

Ehhez a művelethez előző nap önitatós hátizsákot vásároltam. Nem gagyit, nem olcsót, viszont az egyik legdrágábbat. Márkát nem mondhatok, ezért elégedjetek meg azzal, hogy a címkéjén az szerepelt, hogy osprey. Csilivili külső, kis zsebecske itt, telefontartócska ott, másfél lityós tömlő odabent a főodúban, számbavaló csőhálózat mágnespatentes végdugasszal. Ez utóbbi csővéget finom szilikon-vég tömített. Tehát, a hátizsákok panamera turbóját vettem meg a nemmondhatommegmelyik budaörsi üzletben. Egyébként a Mountexben még öt-hat hasonló kaliberű zsák közül választhat az ember, ha ilyesféle szopókás szarra van szüksége. Két szó, mint száz: felkészültem a futásra. Úgy gondoltam, hogy életemben először végigiszom az utat, és olyan leszek a végén is, mint az elején és általában: fitt és álomszép. A futást megelőző este átmostam a a tartályt, kipróbáltam, és beállítottam a pántokat.

Tömlő, mágneses patent, szilikonos szopóka, csőkígyó - 7000 forintért mérik
Tömlő, mágneses patent, szilikonos szopóka, csőkígyó – 7000 forintért mérik

December 29-én fél tizenegykor vágtunk neki a 42 kilométeres távnak. Induláskor laza mozdulattal hátamra kanyarintottam a másfél liternyi aminó-izó keveréket tartalmazó zsákot, a pofám elé húztam a mágnescsövet, elbúcsúztam a családtól, kutyától, és nekivágtunk az útnak. Briliáns idő volt. A Korda Filmpark felett ugyan köd gomolygott, de szélcsendes öt-hat fokban hasítottuk a páradús téli levegőt. Beszélgettünk, anekdotáztunk, és 5:10 körüli tempókat nyomtunk. Három kilométerrel Gyúró előtt úgy gondoltam, hogy magamba szipkázok egy kis rózsaszín löttyöt. Én, a faszacsávó, akinek tizenhétezres cucc villogott a hátán. Én, akinek csak annyi dolga volt, hogy a méregdrága csövet a szájába vegye, minden kulacskupak-csavaró szarakodást mellőzve. Mellettem Csabi egy Spuris nájlonzacsit cígölt a kezében, benne ott lapult a kétliteres kóla. Engem nézett, hogy mi a szentszart csinálok két percen keresztül. Ugyanis nemcsak szívtam egyet, de életem legnagyobb maratoni szívása vette kezdetét. Szívtam a csövet, horpadt a homlokom. Nem jött semmi. Nem értettem a dolgot, talán elkúrtam valamit a feltöltésnél. Megálltam. Kiszedtem a tartályt, hátha valamelyik rohadt cső csúszott félre. Semmi. Visszapakoltam a tartályt, előtte kicsit megnyitottam a főkupakot, hátha valami vákuumlószar miatt nem jön az életet adó aminónyál. Persze a fizikához pont annyira értek, mint a nőgyógyászathoz, meg a részecskegyorsításhoz. Csak nem akart meggyógyulni az a rohadt szopóka.

Ennek az alja szakadt ki.
Ennek az alja szakadt ki.

Újra nekivágtunk, de nem hagyott nyugodni a hátizsákok ördöge. Izgulni kezdtem a folyadékpótlás miatt. Újra szájba kaptam a cső végét, mint csecsemő a mellbimbót. Szívtam, káromkodtam, szívtam, anyáztam, megálltam. Kiszedtem a tartályt, kinyitottam a tetejét, és onnan kortyoltam egy nagyot. Ekkorra totál biztos lettem abban, hogy az elkövetkezendő harmincöt kilométeren a főcsapról kell innom. Ha láttatok már ilyen tartályt feltöltve, akkor tudjátok, hogy nyeklik-nyaklik, domborodik-homorodik, mint egy löttyedt tőgy. Sehogy sem tudtam úgy a számhoz emelni, hogy a fele ne csurgott volna végig a hasamon, végállomásként a tökömet megcélozva. Mindeközben Csabi békésen mosolygott a nyomoromon. Pedig Istent is szidtam, és azt Ő sem szereti. Amikor végeztem, púpra kaptam a zsákot, és elindultunk. Néhány száz méter után furcsa érzés kerített hatalmába. Úgy éreztem, hogy teljesen átnedvesedtem. Ráadásul ez a kellemetlen érzés megfontoltan kúszott a fenekem irányába, hogy ott becsurogjon, és megbújjon a két domb árnyékában. Ezzel párhuzamosan Csabi is jelezte, hogy valami csurog a hátizsákom aljából. Rögtön lekaptam, de már késő volt. A hátam közepétől a seggemig hatalmas tócsa alakult ki, az aminó-izó jellegzetesen meghatározhatatlan szintetikus eper-szamóca-guyava-sárgadinnye-uborka szagát árasztva. A pokol ekkor kezdődött számomra. Gyorsan megittam a tartályban maradt ital negyedét, a többit kiöntöttem a sombokrok közé. 34 kilométernyi út kanyargott még előttünk.

Csabival már a Szufla 52-n is együtt futottunk. Oda nem hozta a zacsiját. :)
Csabival már a Szufla 52-n is együtt futottunk. Oda nem hozta a zacsiját. 🙂

Nem szeretnék unalmas – „itt befordultunk, ott felkapaszkodtunk, amott fehér gomolyfelhők tekeregtek, aztamindenitdejóvolt“ leírásba kezdeni. Egyszerűen kiemelek érzéseket. Tehát, Válig egész jól ment. Utána pedig jött a nagy-nagy halál. 25 kilométer után megszólítottam a Csabi zacskójában lapuló kólát és kortyoltam belőle. Ez elegendő löketet adott további két kilométernyi távra. Elkezdtem savasodni, görcsölni, még a heréim is apró üveggyöngyökké zsugorodtak. Mindezek mellett lokális labor alakult ki a hátamon, ahol az aminósavak önálló fehérjeszintézisbe kezdtek. Tulajdonképpen már Tabajd előtt olyan karamellizálódott hullaszagom volt, mint egy tűzvészben elhunyt cukorgyári munkásnak.

A kínokat csak a kóla enyhítette
A kínokat csak a kóla enyhítette

A szédelgés az Alcsút-Etyek közti tizennégy kilométeres emelkedőn csúcsosodott ki. Néha azon gondolkodtam, hogy megállok. Két kilométerenként ittam, de nem sokáig fűtött fel a cucc. Telefonos segítségen is morfondíroztam. Négy kilométerre Etyektől hosszú, baromi meredek emelkedők sorakoznak, szám szerint öt. Itt már kétszáz méterenként ittam A KÓLÁBÓL. Hajtott valami idiótasággal vegyes büszkeség, hogy legyőzzem a cukorhiányt, és azt a rosszullétet, amit a magnézium kiürülése okoz. Még sosem futottam ekkora távot normális frissítés nélkül. A 40. kilométert a Korda Stúdiónál, Etyek legmagasabb pontjánál jelezte a telóm. Totál megtépázva, kiszáradva, fejfájással küszködve, üres hátizsákkal a hátamon tekertünk le a faluba. Két gondolat és egy kérdőmondat forgott a fejemben. Az egyik az a kiszáradás volt, a másik a lukas vizestömlő. A kérdés pedig, amit Pécsi Andi futótársam rögtön megfogalmazott: – Miért nem sikerül egyszer az életben normálisan végigcsinálnom valamit?

Epilógus prológusa

Még aznap délután visszavittem a zsákot oda, ahol vásároltam. Nem adták vissza a zsét, csak kicserélték a tömlőt. Hegesztési hibás volt. Az eladó csaj azt mondta, hogy még sosem történt ilyen malőr, én vagyok az első balek. Azt is mondta, hogy 10000-ből 1 osprey tömlő szaródik el. Nos, én voltam az első az áruház történetében, akinek gyári hibás tömlő jutott. Plusz, én vagyok AZ az egy a tízezerből. A kiválasztott.

Epilógus

Jó kis futás volt, még a tempót sem szidhatom. 500 méteres szintet kellett legyőzni, és ugyan helyenként szarul esett, mégis megérte [button style=”btn-success btn-xs” icon=”glyphicon glyphicon-road” align=”left” type=”link” target=”true” title=”Íme a futás linkje” link=”https://www.endomondo.com/routes/654467226″ linkrel=””]. Az ilyen hosszabb távok mindig tartogatnak meglepetéseket, és tapasztalattal vértezik fel az embert. Az év utolsó hosszú futása több szempontból is emlékezetes marad számomra. Tanulságos volt, és újabb hülyeségem története domborodott bejegyzéssé. Először is, új cuccal hosszú távra? Soha. Másodsorban a kóla igen ravasz ital. Olyan, mint egy frigid nő: felpörget, szépeket mond, aztán mélybe taszít. Harmadsorban, Szabó Csabi egyetlen kortyot sem ivott a negyvenkét kilométer alatt. Egy ideig azon gondolkodtam, fél attól, hogy szájpenészt vagy herpeszt kap tőlem. Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen nincs rá szüksége. Ivott induláskor, és ivott érkezéskor. Közben a „púpját“ használhatta. Nem inni jött. Ő csak kocogni akart egyet velem. Negyedik sorban: én vagyok az a teve, aki szomjan döglött a sivatagban, pedig tele volt a púpom folyadékkal. Egyetlen szerencsém Csabi volt megint, és az Ő nejlonzacsija. Hát, ilyen az élet.

LD

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..