Wachau Marathon 2013

Középen pihen a legdrágább maratoni érmem. Kicsi, zöld, de az enyém. :)
Középen pihen a legdrágább maratoni érmem. Kicsi, zöld, de az enyém. 🙂

A frappáns cím ellenére azt sem tudom, hogyan kezdjek neki annak az élménybeszámolónak, amit a Wachau Marathonon futás közben gyűjtöttem, és tároltam el agyam finom, de nem túl mély barázdáin. Ebben az évben nyolcszor futottam 42 kilométer feletti távot, de csak két alkalommal éreztem magam fittnek, erősnek, és jónak. Nos, Wachauban nem….., bár az eredményem akár jónak is tűnhet.

Hogy is kezdjek neki ……hogy is…. Na így!

Ezek az osztrákok, …. ezek, ezek. Hát, csak-csak sikerült kiválasztaniuk azt a 42 kilométeres szakaszt, ami egyenesen fut a görbe tájban. Hát, csak-csak megszervezték úgy a versenyt, hogy még a leggenyóbb, legszőrözősebb, legtahóbb futó sem tudná negatív jelzővel illetni a rendező stábot. Hát, csak odapakolták a Dunát, meg a partját, és a várakat, az alagutakat, és az hatalmas, árnyékos lombozatú erdőket a futóútvonal mellé. Hát, csak-csak sikerült nekik, mosolygós fiatalokkal feltölteni az itatópontokat, akik képesek voltak úgy a kezembe adni a vízzel teli poharat, hogy nem ömlött rám a fele anyag.

Versenyközpont. A nyíl a sarokba mutatott......
Versenyközpont. A nyíl a sarokba mutatott……

Folytathatnám a sok-sok „hátot”, és bizony folytatom is, mert hát, ezek az osztrákok ravasz csávók ám. Hát, csak-csak életem legdrágább maratonján vettem részt, és a befutócsomagban még egy emblémázott technikai póló sem kacsintott rám. Hát csak-csak kitöltöttem az interneten egy űrlapot, ahol a pólóméretet is befirkáltam, és végül sírásra görbülő szájjal álltam „pólótlan” rajtcsomaggal a kezemben. Hát eléggé sovánka az érem, az eddigi legkisebb, legszürkébb szerzemény. Egy tizenötezer forintos regisztráció után igencsak rácsudálkoztam a kis fémdarabkára. Hát, csak-csak kiderült, hogy a chipletét 10 Euro, majd az is, hogy a verseny végén mindösszesen 7 jár vissza. Mégis: a sok negatív „háttal” szemben több pozitív „hát” szerepel, így Isten lássa lelkem, jövőre újra ott topogok majd a Wachau Maraton rajtvonalán a rengeteg – hozzám hasonló – perverz, önsanyargató bolond között, az izomlazító krémek gőzét és kesernyés izzadságszagot árasztó futók rengetegében. Mert Wachau jó hely. Isten lássa lelkem, állati jó hely!

A képen maratoni ásványaimat láthatjátok. Előtérben az életmentő gélek, háttérben a térdkalács reparáló krémek, leghátul pedig barátom, a Kadarka.
A képen maratoni ásványaimat láthatjátok. Előtérben az életmentő gélek,
háttérben a térdkalács reparáló krémek, leghátul pedig barátom, a Kadarka.

Igencsak felkészültem a versenyre. Több mint kétezer kilométert futottam a nyári hónapokban, és mégis kínok kínját kellett kiállnom a táv közepéhez érkezvén. Ennek több oka is volt, de mivel kultúrember vagyok (ez vicc), és egy kicsit prűd is (ez is vicc), ezért a beleim vegetatív életéről csak érintőlegesen, a verseny előtti helytelen életmódról pedig még kevesebbet írok. Tehát: hasmenés gyötört, és közvetlenül a verseny előtt megszült négy kisebb adagocska sem segített hozzá, hogy a 31. kilométernél rám törő béltekergőzést, és vulkáni utóműködést megakadályozzam.

Szerintetek? Maraton előtti kép ez? Borkóstoló, és bécsiszelet krumplival?
Szerintetek? Maraton előtti kép ez? Borkóstoló, és bécsiszelet krumplival?

Hál’Isten egy percen belül megszabadultam a komolyabb panaszoktól, de onnantól kezdve végig bennem volt a para: mi lesz, ha Kremsben, a belvárosban, az egyik – emberekkel teli – utcában, ahol már mozgó budi sincs kihelyezve, mert mindjárt ott a cél, tehát, ahol már statisztikailag 0% eséllyel szokták összetojni magukat az emberek, nos ott rámtör a szapora, és én leszek az egyetlen maratonista, aki csíkot húzva fut át a célon. Mögöttem röhögő embertömeg, hahotázó gyerekek, fejüket csóváló futótársak, akik azt kérdezgetik egymástól, hogy „hunnan gyött ez a kis fostos futó?”. Tudom, hogy ez a történet butának tűnik, mert az is, de visszavetett, energiát szívott el belőlem. A másik nagy problémát az okozta, hogy a futás előtti este későn feküdtünk, mert borkóstolón és vacsorán vettünk részt, ráadásul én még este is lehúztam másfél deci szekszárdi kadarkát, ami elintézte az éjszakámat. Mondjuk, egy hülye így jár. Aki éjszaka legény, az nappal is legyen az, mondaná egy szólás-mondásban képzett mutter. Megérdemeltem.

Hosszú időn keresztül miénk volt a teljes felhozatal. Később  forgalmi dugók alakultak ki.
Hosszú időn keresztül miénk volt a teljes felhozatal. Később
forgalmi dugók alakultak ki.

Most pedig következik a részletes „hogyanfutottamleésmitéreztem” szakasz. Úgy kezdődött, hogy Bíró Tibivel fél nyolctól kilenc óráig szinte már az intimitás fogalmát súrolva – mint egy fura magyar pár, magányos farkasokként sétálgattunk Emmersdorfban, a rajtzónában. A maratoni utat ugyanis Kremsig lezárták a rendőrök, és csak gyalog, vonattal, speckó busszal, helikopterrel, hajóval, repülővel, ufóval lehetett közlekedni a starthoz. Az utóbbi négy közlekedési eszközzel nem jött senki. Tehát kora reggel már ott strázsáltunk Emmersdorfban, és őriztük mások álmát és a kihelyezett mobilvécéket. A miénk volt az összes, uralkodtunk felettük. Kilenc magasságában befutott a tömeg, majd fél tízkor egy újabb adag futó érkezett. Ekkor megtelt a placc, giga sorállás kezdődött a budik előtt, mi pedig nekiláttunk a bemelegítő edzésnek, jóval távolabb, a Duna partján. Tíz óra előtt pár perccel beálltunk a startkapu chipleolvasó szőnyege mögé, és vártuk a rajtpisztolyt helyettesítő visszaszámlálást. Nem késlekedett.

Tibivel, a start előtti párommal....
Tibivel, a start előtti párommal….

Az első kilométer a helyezkedésről szólt. Ilyenkor szokott eldőlni, ki kivel nyomja az első tízest, és az is, ki a lúzer. 4:30-as tempó elégnek tűnt, hiszen enyhén felfelé futottunk. Mellettem két osztrák evezett testhez feszülő pólóban, és talpig sztreccsben. Oldalról egyszer csak elém szökkent egy csapatnyi sűrű testű manusz, szinte rohantak. Ilyenkor mindig feszültté tesz, ha megelőznek, viszont nagyon vigyáznom kell arra, nehogy elfussam az első pár kilométert. Másokat követni tilos! Azt terveztem, hogy nagyjából 42 perc alatt lenyomom az első tízest, aztán 45 alatt a másodikat. Az ötödik kilométernél még semmiféle fáradtságot nem éreztem, és sikerült tartanom a menetet. Az első itatópont mellett elfutottam, sőt a másodikat is szűzen hagytam. Fura gondolatok kattogtak a fejemben. Eszembe jutott, hogy még százötven percet kell futnom, ami testvérek közt is két és fél óra, ha satnyul a tempóm. Micsoda baromság. Ott állok majd a célkapu mögött, alkoholistaként kóvályogva, körülöttem rozmárokként fetrengő emberek, és arra koncentrálok, hogy nehogy a toi-toi vécében, a budilukban fejen állva találjanak rám a barátaim, akik majd szűk baráti körben azon röhögnek, hogyan néztem ki, mikor kihúztak a retkes vécéből. Déja vu lenne? Á, dehogy! Nagy nehezen sikerült elhessegetnem a negatív töltéseket, így érkeztem meg Spitzbe a félmaraton startjához, az én távom feléhez.

Nagyjából ennyit láttam Spitzben, de egyből spitzre kerültem
Nagyjából ennyit láttam Spitzben, de egyből spitzre kerültem

Spitzben megálltam, és lenyomtam egy pohár vizet, meg valami kék löttyöt. Egy hatalmas mellű csaj csokit nyomott a kezembe, és ha jól emlékszem, akkor nem emlékszem az arcára. Csak a csokira, meg a két gigászi kiemelkedésre, amelyek mellől jobb oldalról egy kéz állt ki, és fehér csokis müzliszeletet helyezett a markomba. Rájuk mosolyogtam…., és folytattam az utat. Néhány méterrel később hangos fújtatást hallottam, mely veszedelmesen közelített felém. A hang nem vaddisznóból, és nem is bullmasztiffból tört elő, hanem egy „izomkövér” (saját szótáram szava) csávóból, aki most, szeptember 15-én, ezen a versenyen, az én nyakamba prüszkölve, az én hátamra fröcskölődve igyekezett felbontani az aszfaltot. Kissé oldalra táncoltam, és elrohant mellettem. Kezében másfél literes palackot szállított. A 25. kilométernél találkoztam vele újra, akkor épp állt, és lefelé bámulva az aszfalt hangjaira koncentrált. Kicsikét sajnáltam, majd tovább futottam.

A startnál még minden rendben volt. A 31. kilométernél már nem annyira
A startnál még minden rendben volt. A 31. kilométernél
már nem annyira

A 28. kilométernél még bőven terven belül voltam. 4:40 körüli kilométereket gyártottam, de éreztem, hogy nem kerek a világ. A számba toltam egy energy gel feliratú cukros, gusztustalan tubust, melynek tartalmát beküldtem a bélcsatornámba. A szám összeragadt tőle, mint valami boríték. Ha kinyitottam, akkor hangos kattanással vált el egymástól a két ajak, ha becsuktam, akkor puhán záródott, mint az új hűtőszekrény ajtaja. Aki kóstolt már ilyet, az pontosan tudja, hogy az émelyítő íz sokáig tart, a magas cukortartalom pedig köhögésre serkent. A 29. és 30. kilométert az út felett suhanva tettem meg. Olyan voltam, mint valami magyar szupermen. A repülés azonban csak a 31. kilométerig tartott, ekkor szupermen sajnos lezuhant és összetörte magát. Szédelegni kezdtem, és a lábaim megremegtek. Azon filóztam, hová üljek, ha romlik az állapotom. Erősen koncentrálnom kellett, nehogy magam elé dobjam a vékonybelem fölötti traktusok tartalmát, és arra is, nehogy magam mögé suttyantsam a vastagbelem alatti szakasz mittoménmijét. Egyszerre két irányba koncentráltam, ami egy férfiembernek sok, a nőknek sima rutin. Belassítottam, és nagy levegőket vettem. Azt hittem, sosem lesz vége, és ott halok meg egy osztrák út mentén, fejjel előre, az árok felé pislogva. Ekkor azonban hirtelen megváltozott minden. Egyszer csak megjelent előttem Mohamed próféta, nagyot dobbantott fehér lova, Ő pedig puhán megérintette az arcom…. ez kamu. Hirtelen az jutott eszembe, hogy ha most meghalok, sosem látom meg az oktatási rendszer reformjának végét, amikor minden tanár – köztük én is – elégedetten, sikeres portfólióval hóna alatt lép a kormányhivatal székházába. Ez még nagyobb baromság. A Magasságos Atya, nem, nem. Édesanyám fotója, nem, nem. A főnökeim, mindahányan, főleg nem, nem. Azt hiszem sokkalta prózaibb oka volt annak, hogy hirtelen jobban lettem. Ezt nem elemezgetném, de köze lehet a metángázhoz …….

A 32. kilométernél 500 méteres alagút tátongott előttem. Tudtam, hogy amennyiben befutok, annyi lesz a GPS jelnek. Ha jól vagyok, akkor természetesen az alagút mellett vezető bicikli utat választom, de nem voltam százas. Befutottam. A GPS elment. Kifutottam. A GPS visszatért. Boldog lettem – és ehhez sem volt köze Istennek – újabb erők szabadultak fel bennem. Dürnsteinben – ahonnan a 10,6 kilométereseket lőtték Krems felé – betereltek minket valami lekordonozott parkolóba, ahol futkároztunk ide-oda, mint egerek a labirintusban. Itatópont. Megálltam, ittam, és futottam tovább. Előttem még egy tízes feszült.

Ez a kép fogadott a 36. kilométert követően, miután leráztam magamról egy feltehetően nem hetero futót. Olyan szép volt, olyan hihetetlen..... Ott voltak együtt, a mennyeknek országában. A valóság persze prózaibbra sikeredett.
Ez a kép fogadott a 36. kilométert követően, miután leráztam magamról egy feltehetően nem hetero futót. Olyan szép volt, olyan hihetetlen….. Ott voltak együtt, a mennyeknek országában. A valóság persze prózaibbra sikeredett.

Ha jól emlékszem a 36. kilométernél kezdtem szitkozódni, és imádkozni vegyesen. Egy középkorú, seggig leizzadt manusz, triatlonos overallban egyszer csak mögém került. Úgy szuszogott, mint egy kovácsfújtató, és orra tartalmát fél percenként a külvilágba terelte. Ha ezt két méterrel előttem és 30 kilométerrel korábban csinálja, semmi bajom nem lett volna, azonban beállt mögém, és követett. Ha jobb oldalon futottam, átjött jobbra, ha középen dünnyögtem, oda követett. Bosszúságomat csak fokozta, hogy amikor lassítottam, lassított. Egy egészséges heteroszexuális férfi még egy teszkós sorállásnál sem szereti, ha azonos nemű közelít hozzá hátulról, nemhogy ilyen helyzetben. Ezért kénytelen voltam a szitokáradaton felül egy drasztikus lépésre szánni magam. Ha a lassítás nem ment, akkor jöhet a gyorsítás. Elindultam hát, és két percen belül jócskán mögém került a fickó. A gyors tempó miatt megint elszállt belőlem a „lélek”, ezért csendes imák és zsolozsmák hagyták el a szám. Többször megjelent előttem az Atya, a Fiú – futódresszben, és persze a szentlélek, körülötte pedig egy halom ismerős etyeki arc, akik végig azt nézték, mit bénázok 5 kilométerre a céltól. Igazából haragudtam mindegyikre.

A csapatom tagjaival
A csapatom tagjaival

A 39. kilométertől a városig széles úton kocogtam, így egyáltalán nem zavartak a nordic walkingos arcok. Viszont a városba érkezvén helyenként annyira betömörültek, hogy a már csak a járdán vagy a padkákon tudtam előzni. Két őrült kilométert tettem meg a belvárosi utcákon, ahol futótársaim is szurkoltak, igyekeztek erőt önteni belém és rajtam keresztül  tejsavban fürdőző izmaimba. Kicsit irigykedtem, hiszen jól néztek ki, mintha valami színházi előadás végén állva tapsolnának. A végén még utolértem egy huzaltestű nőt, akit mindenki ünnepelt, majd befutottam a célba, és átvettem az érmemet. Azt terveztem, hogy kocogok még egy lazítós kilométert, de a szervezők nem így gondolták. A befutás végén zárt, kordonokkal lekerített területen találtam magam. Ételek, italok, rozmárként fetrengő futók, rohangáló mentősök között. Így hát megálltam, és két percen belül besavasodtam. Mégis ott mozgott bennem, hogy ezt is megcsináltam. Nem omlottam össze, nem tojtam be, és nem vitt el a mentő. Csodálatos környezteben, fantasztikus futótársakkal, családommal, és etyeki futókkal övezve futottam. Lefutottam a Wachau Marathont.

A boldogság csak ezután öntött el, hiszen egyéni rekordot könyvelhettem el, és három órán keresztül egyfolytában kábítószereztem. Mert most már Ti is tudjátok, hogy …..

A futás, legális drog.